Szenvedések éjszakája Erdélyben

Az arisztokrácia felszámolásának 73. évfordulója

A kitelepített erdélyi magyar nemesség leszármazottjai múlt héten a Vártemplom udvarán rótták le kegyeletüket és emlékeztek az otthonukból elüldözött őseik tiszteletére felállított kopjafa körül. 

A megemlékezésen jelen lévő leszármazottak közül hárman élték meg a kitelepítés borzalmait. A hetvenhárom évvel ezelőtti március 2-áról 3-ára virradó éjszaka az erdélyi magyar nemesség számára a szenvedések éjszakájaként maradt meg a gyermekek, unokák emlékezetében. 

A Castellum Alapítvány tagjai, illetve a bejegyzés előtt álló Castellum Történelmi Családok Egyesülete március 3-án idén is gyertyagyújtással és a múlt emlékeinek felelevenítésével emlékezett őseire. Hetvenhárom évvel ezelőtt, az 1949. március 2-áról 3-ára virradó hűvös éjszakán rajtaütésszerűen lepték meg azokat a nemesi családokat, amelyeknek ötvenhektárnyi földterületük volt, de kilenc vagy tizenkét hektár miatt is földönfutóvá válhattak. A kommunista hatalom célul tűzte ki, hogy végleges és lerombolhatatlan falat emel múlt és jövő közé, hogy az, ami egykor létezett, legfeljebb a fejekben és a történetekben élhessen tovább. Csendőrök, pártaktivisták, verőlegények és a hatalom szolgálatába szegődött falubeliek is részt vettek azokban az akciókban, amelyek során álmukból verték fel a kastélyok, kúriák, udvarházak lakóit, és közölték velük, hogy egy, legfeljebb két rend ruhával azonnal el kell hagyniuk otthonukat. Ennek nyomán alagsorokba, padlásterekbe kerültek kényszerlakhelyre az erdélyi nemesi családok tagjai. A megsemmisítendő kastélyok, kúriák, műemlékek, értékek pusztulása mellett emberi sorsokat pecsételt meg az intézkedés, családokat szakítottak szét, hogy könnyebben térdre kényszeríthessék őket. Azon a márciusi éjszakán hozzávetőleg 2792 nagybirtokost és azok 3744 családtagját deportálták. Az 1950-es évek végére pedig az erdélyi magyar arisztokrácia – mint önálló társadalmi csoport – megszűnt létezni. A kommunista rendszer politikájában – mellyel a magyar nemesi osztályt volt hivatott eltüntetni és elfelejteni – a javak és a családi értékek, emléktárgyak elkobzása, tönkretétele mellett a megaláztatások, az emberi méltóságtól való megfosztás maradt a nemességet ért legfájdalmasabb intézkedés. A megbélyegzetteknek nem volt szabad elhagyniuk a város területét, és – végzettségüktől függetlenül – csak alsóbbrendű fizikai munkákra alkalmazták őket. A kijelölt városokban a rendőrség a személyazonossági igazolványba pecsételte a hírhedt D. O. jelzést, a kényszerlakhely (domiciliu obligatoriu) román nyelvű rövidítését. A nemesi családból származó fiatalokat jó évtizedig nem vették fel gimnáziumba, sem egyetemre, esetenként pedig elbocsátották őket. A kitelepített nemeseknek többnyire dohos pincék, mosókonyhák, padlásterek vagy vályogkunyhók jutottak lakhelyül. 1951–1953 között hozzávetőleg 11.000 embert vittek kényszermunkatáborokba, ahol fél évtől öt évig embertelen körülmények között dolgoztatták őket.

1949 októberében döntöttek az elkobzott épületek, javak sorsáról. A mezőgazdasági minisztérium tulajdonába ötezer épület került, amelyeket főleg állami gazdaságoknak adtak át, 1317 épületet iskolának, óvodának, orvosi rendelőnek, kórháznak rendeztek be. 

A birtokok, ingóságok eltulajdonítása volt a cél

A Vártemplom udvarára összegyűltek közül Lázár Pállal beszélgettünk, aki tízéves kisdiák volt, amikor a kitelepítés keserű valóságát kellett megtapasztalja. Mint mesélte, hárman voltak testvérek, a Hunyad megyei Dévától 27 kilométerre lévő kúrián élt az édesanyja, édesapját közvetlen a kitelepítések előtt egy kirakatper során bebörtönözték. A három gyerek Dévára járt iskolába, így ők albérletben laktak. Ezért az édesanyja elbeszéléséből ismeri a kitelepítés borzalmainak a részleteit, amint az intézkedő hatóságok rárontottak, felolvasták a rendeletet, és felszólították, írja alá az intézkedést. Az eljárást nem indokolták meg, így csak azt követően nyugodott meg valamelyest az édesanya, amikor Déván megtapasztalta, hogy rajtuk kívül még nagyon sok embert gyűjtöttek össze. A kétségbeesett édesanya számára világossá vált, hogy az intézkedés nem csupán a családjuk ellen irányult, sorstársaikat sem kímélték a hatalom pribékjei. A rendelet értelmében a kitelepített családok a lakhelyüktől ötven kilométernél távolabbi városba kellett távozzanak, így még azért is harcolnia kellett az édesanyának, hogy iskoláskorú gyerekei és bebörtönzött férje miatt Déván maradhasson. 

Fotó: Horváth Miklós

A kitelepítés rideg valóságát akkor élte meg a kisdiák, amikor egy 4x4 méteres albérleti szobába zsúfolódva kellett élni a három gyereknek és édesanyának a teljes nincstelenségben. Lakást számukra nem biztosítottak, az aprócska albérleti szobáról is a megélhetésért egyedül küzdő édesanyának kellett gondoskodnia. Néhány bútordarabbal, később élelemmel is a dévai és vidéki ismerősök segítették a családot. Mindenekelőtt azokat telepítették ki, akiknek az 1945-ös évi földreform során ötvenhektárnyi területet – szántófölddel, erdővel, legelővel, belsőséggel együtt – meghagytak. A jókora vidéki kúriájuk mellett a földterületek eltulajdonítása volt a célja az egykori hatalomnak – idézett fel pár emlékfoszlányt a kitelepítések egyik elszenvedője, Lázár Pál.