Szent hely ez, vándor!
2013-03-14 16:03:39
- Mózes Edith
„Szent hely ez, vándor, egy nemzet tette e jelt itt leghűbb gyermekei végzetes sírja köré”
„Szent hely ez, vándor, egy nemzet tette e jelt itt leghűbb gyermekei végzetes sírja köré” – ezekkel a szavakkal emlékezett 1990. március 15-én a Székely vértanúk emlékművénél néhai Szabó György Pál tanár úr, mártíroknak nevezve az 1848-49-es forradalom és szabadságharc áldozatait, akárcsak az 1989-es forradaloméit. Mint mondta, a szabadságról álmodtak ők is.
1990 volt a rendszerváltás utáni első március 15-e, amelyet reszkető szívvel, de reménnyel telve ünnepelt meg az erdélyi magyarság, amelyet akkor az ország több településén megzavart a Vatra Românească, és amelyet pár nap múlva a fekete március néven elhíresült marosvásárhelyi magyarellenes pogromkísérlet követett.
A Krisztus utáni második évezred végére megtaláljuk-e végre az egymás felé vezető utakat, a Bábel tornya óta egymást keresztező, egymást taposó, ezerfelé szertebitangoló összevisszaságban? – tette fel a kérdést 1990. március 15-én Szabó György tanár úr.
Ezek a szavak jutottak eszembe és késztettek újabb kérdések feltevésére: honnan indultunk és hová jutottunk? Mivé váltak az akkori remények, megszűntek-e az akkori félelmek? Lehet-e párhuzamot vonni az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, Magyarország újkori történetének egyik meghatározó eseménye és a romániai rendszerváltás között?
A ’48-as szabadságharc társadalmi reformjaival a polgári átalakulás megindítója, önvédelmi harcával a nemzeti mitológia részévé vált. Szerves része volt az 1848-as európai forradalmi hullámnak, azok közül viszont lényegében egyedül jutott el sikeres katonai ellenállásig. Eredményességét mi sem mutatja jobban, mint hogy csak a cári Oroszország beavatkozásával lehetett legyőzni.
Az 1989-es forradalom is sikeresnek mondható, hiszen Kelet-Európa legsötétebb diktatúrájának vetett véget, hogy utána reszkető szívvel, de reménnyel telve nézzünk az új korszak elé.
A ’48-as forradalom alig fejeződött be, a császáriak mindjárt megkezdték a megtorlást.
1990. március 15-e után négy nappal a leitatott, botokkal, fejszékkel, vasvillákkal felfegyverzett Görgény-völgyi parasztok – a román katonaság elnéző cinkosságával – megtámadták az RMDSZ székházát, törtek-zúztak, randalíroztak a városban, kiverték Sütő András szemét, és üvöltve keresték Bolyait, hogy vele is végezzenek.
Március 15-én a magyar szabadságharc kezdetét, a polgári magyar nemzet születését ünnepeljük. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fontos történelmi pillanata a magyar nemzetnek, amely szabadságszeretetének, szabadság utáni vágyának jelképévé vált.
Március 15-ét immár szabadon ünnepli meg a vásárhelyi magyarság is, évről évre, sőt az utóbbi években a román kormányfő és államelnök levélben üdvözli az ünnepet.
Lehetne tehát szép, de mégsem az. Hiszen a magyarságot megosztják a politikusok. Ma sem ünnepelnek együtt a magyar szervezetek: különböző időpontokban, ki a Postaréten, ki Petőfi Sándor szobránál rója le kegyeletét a szabadságharc áldozatai előtt. Pedig lehetnének együtt is, ha valóban akarnák azt az egységet, amely egyetlen politikai szónoklatból sem hiányzik.
Jó lenne tehát, ha a „szent helyen”, a Székely Vértanúk emlékművénél végre szent lehetne a béke a magyarok és a magyar vezetők között!
