Mörfi olvasónaplója
2025-11-10 14:00:00
- Kuszálik Péter
(November 9.) Részletesebben kellene, de kevés a hely, ráadásul a gépezet is megkopott: csak vesződve tudom sorba rakni az asztalra kiborított szavakat, nem úgy, mint tíz évvel korábban. Továbbra is Krasznahorkai László (K. L.) kapcsán firkálok; miről másról, mint az engem foglalkoztató dolgokról. Az interneten kotorászva többek között két Friderikusz-interjút, egy Kálmán Olga-kérdezgetőst, valamint a kolozsvári egyetemen 2019. márc. 26-án díszdoktorrá avatott K. L. előadását találtam meg. (Az oldal tetején: „Nobel-díjat nyert K. L., egyetemünk díszdoktora!” A BBTE kommunikációs irodája ezzel a címmel jelzi, hogy ők korábban fedezték föl a magyar író nagyságát, mint a svéd akadémia. Yesss!)
A híres emberekkel készült interjúk akkor válnak nyűgössé, ha a kérdező ügyetlen és nem eléggé tájékozott; ilyenkor hangsúlyosabbá válik a társalgás alapvető szépséghibája is: az élő beszéd spontaneitása pongyolaságba torkollik, képtelen arra, hogy utolérje az írott szöveg eleganciáját. (Huszonévvel ezelőtt egy magyar filmrendezőtől hallottam ’nyomdakész válaszokat’, senki mástól, azóta sem. // 2009-ben a Purgatórium c. könyvem megjelenése után a kolozsvári tévé kért tőlem rövid interjút. Két perc, élő adásban. Kínos volt: én nem értettem a kérdést, a riporter a választ stb.)
Ha az interneten kikeresik a Kálmán Olgával készült döcögős interjút (ATV, 2014. júl. 31.), akkor igazat adnak nekem: csonka mondatok, befejezetlen gondolatok jellemezték a beszélgetést. Úgy hiszem: K. L. sem volt elégedett az aznapi szereplésével. Minden író jobban jár, ha írásban válaszol, mert több ideje van megcsiszolgatni a mondandóját. (K. L. azzal nyerte meg a Bolyai egyetemi csatát, hogy az előadását papírról olvasta.)
K. Olga az író hosszas külföldi utazásairól érdeklődött, az író válaszából ezt tudtuk meg: Mészöly Miklós intézte el („a maga módján”), hogy K. L.-t 1987-ben több hónapig tartó nyugati útra engedjék. Mészöly szerint így sikerült megakadályozni, hogy az író „kinyírja magát”. (Tagadhatatlan: az írók/művészek ugyancsak érzékenyek a szabadság hiányára, lásd Márai Sándor, Faludy György, Cs. Szabó László, Lénárd A. Sándor stb. életpályáját.) K. L. 1988-ban tért vissza Pestre, addigra már sejteni lehetett a változás közelségét. Egy másik interjúban elmondta: az utazásokról nem mondott le; nem valahová akart eljutni, hanem valahonnan elmenni; ugyanakkor a kíváncsiság is állandóan hajtotta. Az utazásra vonatkozó kérdéseket más is föltette, holott napnál világosabb: ilyen életművet csak ilyen életmód révén lehetett összehozni („az életem célja: irodalmi művek megalkotása”). Az ’igen is, meg nem is’, a ’kétely és a habozás’ örökösen fölbukkan a könyveiben; ezt részben a helyzetek bonyolultsága okozza (vesd össze: „ha csak egy órád van, akkor tudod mennyi az idő, ha kettő, akkor már azon töprengsz: melyik mutatja a pontos időt”), másrészt a nagy tudású embereket a hezitálás is jellemzi: oly nehéz meghatározni valaminek a valódi okát, hogy inkább nem foglalnak állást az illető kérdésben. K. L. többször is a „nem tudom / fogalmam sincs” mögé bújik, semhogy valami botorságot mondjon. Egészséges stratégiának vélem, hisz’ csak Hűbele Balázs képes azonnali (de téves) válaszokra, téves okfejtésekre és kocsonyás replikákra.
Térjünk vissza az okt. 14-i cikkemre, amelyben a magyar nemzetről mondott ócsárló szavait idéztem. ’Mentségéül szolgáljon’, hogy a becsmérlő szöveget Wenckheim báró szájába adta, tehát az író csak – úgymond – közvetített; az olvasó pedig szíveskedjék disztingválni, netán szekundát adni a báró feleletére, avagy tűzbe dobni a könyvet. Mielőtt végrehajtanák az ajánlott bánásmódot, adjanak még egy esélyt az írónak. Témába vágó idézetek: tessék óvatosan latolgatni. Az első vélemény egy erdélyi politikustól származik, ő kimondottan a magyarokra vonatkoztatta: a románokat ismerem, tudom, hogy mire számíthatok a részükről, de a magyarokról nem tudom, hogy mikor akarnak ledöfni hátulról. (Nem találom az idézet helyét és idejét, ezért nem írhatom le a személy nevét sem. Bocsánat.)
A második ’vélekedő’ a magyarok jelleménél fontosabb dolgot helyez nagyító alá, de a válasz ezúttal sem nyugtathat meg minden olvasót. Meg kell szoknunk: A válaszok listája terjedelmesebb annál, hogy elférne egy kettéhajtott füzetlapon…
(Mivel többszörös idézésről van szó, szükség volt egy negyedik jelre is: ♦…♦.)
♦A hitet el lehet utasítani, de a hit problémáját kikerülni nem lehet. Talán helyénvaló, ha itt egy zsidó históriát is elmondunk, melyet Martin Buber jegyzett fel. Jól szemlélteti az emberi lét előbb leírt dilemmáját: „egy nagyon művelt s magát felvilágosodottnak tartó férfi hallott valamit a berdicsevi rabbiról. Elment hát hozzá, hogy vele is – mint másokkal – vitatkozzék, s elavult, maradi érveit, melyekkel hite igazságait bizonyítgatja, megcáfolja. Amint a Caddik [a chaszid zsidók között a rabbi] szobájába lép, látja, hogy az, kezében egy könyvvel, gondolataiba mélyedve lelkesülten jár fel és alá. A jövevényre ügyet sem vet. Végre megáll, az idegent egy futó pillantással végigméri, s azt mondja: »De hátha mégis igaz.« A művelt férfi hiába igyekszik magát összeszedni, a térdei reszketnek, olyan különös látvány neki a Caddik, s olyan különös, meglepő az egyszerű mondat: »hátha mégis igaz«. Rabbi Lévi Izsák most feléje fordul, nyugodtan így szól »Fiam, a Tóra nagy tudósai, akikkel te perbe szálltál, hiába szóltak hozzád, te kinevetted őket és elmentél. Nem tudták Istent és az ő országát eléd tenni az asztalra, s ezt én sem tudom. De fiam, gondold meg, hátha mégis igaz.« A tanult férfi minden erejét összeszedve tiltakozott, de a rettenetes ’hátha’ mindig ott csengett a fülében, s ez megtörte az ellenállását.”♦ (Joseph Ratzinger: Bevezetés a keresztény hit világába. Márton Áron fordításában. Mvhely, 2008. 16–17. p.)
