Széltörésben

Vári Attila József Attila-díjas írót és költőt, a Lassított lónézés, a Változatok ütő és védekező hangszerekre, illetve több, máig népszerű verseskötet, novelláskötet, regény szerzőjét ünnepelte szépszámú közönség szerdán délután a Bernády Házban. Az irodalmi estet kettős eseményként harangozták be a szervezők: egyrészt a szerző hetvenedik születésnapját ünnepelték, másrészt ekkor mutatták be legutóbbi, Széltörésben című verseskötetét, amely a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg. 

Az egybegyűlteket az estet szervező kiadó igazgatója, Káli Király István üdvözölte. 

– Kettős eseményen veszünk részt, egyrészt az új verseskötet bemutatóján, másrészt a város megtért gyermekét üdvözölhetjük hetvenedik születésnapján. Vári Attilának ez már a hatodik kötete a Mentornál, gyakorlatilag háziszerzőnkké lépett elő. Barátomként szeretem, a közeli régmúltból azt tudom, ami közös az életünkben. Egy párnaháborúra emlékszem és arra a vagonra, amelyben tizenhárom évesen a mumpsz foglya voltam, és ő vigasztalásnyira mellettem maradt. Sem akkor nem értékeltem igazán, amit értem vállalt, sem tizenhárom évvel később, amikor összetalálkoztunk Vásárhely főterén, és elolvasta, majd eljuttatta zsenge és értéktelen irományaimat oda, ahol íróvá avattak. Fölöttem járt két osztállyal, és utóbbi találkozásunkkor már kétkötetes szerző volt, én pedig minden betűjét szentírásként faltam, nyeltem. Egyetlen kijelentését nem tudtam akkor sem elhinni, azt, hogy számára vége az emlékeknek. Most, több mint 40 év távlatából állíthatom, hogy álságosan játszotta a felnőttet, hiszen egy életen át az örökölt és maga teremtette mítoszok között élt. Erre volt szüksége, hogy átélhesse a világ viszontagságait. Életemet szebbé, jobbá tették meséi, történetei, mert hinni tudtam, akartam bennük – az életre hangolódás között is meggyőződhetünk arról, hogy vannak csodák – mondta Káli Király István, majd az új verseskötetet méltató Kovács András Ferenc szólt a közönséghez.

– Vári Attila szeretetre és olvasásra méltó ember. Nagyon fontos a jelenléte az irodalomban. Már akkor is fontos volt, amikor még alig tudtunk róla. E kötetben 35 vers van, és ezek a versek nagyon pontosan tagolódnak, szövésük felszabadítóan groteszk, utána pedig felszabadítóan keserű. Az első részben az Önarckép cikluscím szerepel, ez családi portrésorozat. Az emlékszilánkok, a legbelső történetek valahol az elhallgatás cseles határán vannak. Mennyi keserű szeretet, fanyar humor van ezekben a versekben! Groteszk lábjegyzetek, névjegyzetek, farsangi csujjogatók. Két verse a hetvenes, nyolcvanas évekből való, a többi bárhol keletkezhetett a huszadik és huszonegyedik század árnyékában. A félkeserű gyerekszáj kiszól a képből. A nagy mesélő az életrajzi mozzanataiban nem adós nekünk, de a líra egy fél szájhúzást, metaforát könnyebben elárul, mint a próza. Ezek nagyon jelen idejű emlékek. Élesen felvillantott és félhomályban is maradó portrék tetőznek a versekben, amelyek Kormos Istvánt juttatják eszembe. Groteszk, burleszk, félfanyar, központozás nélküli versek, dallamok szerepelnek a kötetben – a vers legalább hajlítható, ha a világ merev. A Sancho Panza-verseket követően lassú sötétedés következik, e szint pedig megmarad és emelkedik a második, Forgószélben című ciklus alatt. Megrázó és könyörtelen versek is helyet kaptak a kötetben, alkotásainak nagy erőssége a játékos billegetés: mosolya egy kisfiúé és magányos farkasé egyszerre. Szürrealisztikusan tud láttatni dolgokat, el tudja emelni a sorokat, akár a nyelvtől is. A víziók és tündérálmok között állandó mozgásban van az akarat és az én. Mindig dalszerű volt, itt a meg-megakasztó, szándékos ritmustörések a kételyt fejezik ki, az érzést, amikor beleszakad az ember hátába a fájdalom. Sokféle verset ír, rímes verset, szabad verset egyaránt. Hosszan, szuggesztíven és kívülről el tudja mondani a verseit, szívből szavalja őket – mondta KAF számos sztorival gazdagított méltatóbeszédében, majd az est végén a szerző osztotta meg emlékeit a közönséggel, illetve olvasott fel legutóbbi verseskötetéből.