Az év utolsó csütörtökjén
Nos, mindenekelőtt szeretnék valamennyi olvasómnak és általában az olvasó és (már/még) nem olvasó emberiségnek boldog, nyugodt és békés új esztendő(ke)t kívánni. Ki tudja, mi lesz ezután... Soha nem lehet elég óvatos az ember, jobb előre, mint tegnap. Ehhez hasonló nyugtatók, közhelyek és kibúvók egy írástudónál mindig készen állnak, avagy ott vannak a sufniban, az íróasztal bal oldali felső fiókjában, sok egyéb fontosnak tartott limlom között.
Ez volt az első Covid-mentes esztendő, vagy legalábbis fellégzett az európai emberiség – ezek között helyezkedünk el mi is, Schengenen innen és túl (ez olyan, mint az óperencián innen és túl – mesebeli terepmegosztás) – bátrabban jöttek össze szervezetek, rendezvények, kongresszusok, fel-feléledt a vendéglátás, és megugrottak az árak, a panaszok sokkal erőteljesebbek; maszk nélkül járnak a hívek a templomba, színházba, nagyáruházakba. Alábbhagyott az online oktatás, a gyerek többet ült az iskolában (második otthonában), a szomszédok be-benyitottak egymáshoz egy kis lisztért, cukorért, rémhírért, gyufáért. A film- és színházi szerzők, forgatókönyvírók némileg felszusszantak, mert végre vannak újabb elcsépelhető szüzsék, a Covid példának okáért, ami költségvetésileg olcsóbb, mintha egy spártákuszos vagy fantasztikus, felnőtteknek szánt űrmesefilmet kellene finanszírozni. Maszk bármely mennyiségben, színben, formában, szabásban és ideológiában fillérekért és kopejkákért, valamint eurócentekért beszerezhető.
Ebben az esztendőben a macskánk többet ült az ablakban, mint az íróasztalon rátelepedve a munkacéduláimra. Rájött, hogy az utcán mégiscsak fontosabb dolgok történnek, mint a komputer képernyőjén és a szétrakott munkacetliken.
Például utcai harcok is voltak a közelünkben, ez már a második olyan időszak volt, amikor a háború közvetlen közelünkben a szomszéd telken zajlott, és megteltünk menekültekkel. Feléledtek az emberekben – már aki még tanult valaha, valamikor kényszerből, tantervileg, vagy azért, mert a nyakunkon voltak a felszabadító/megszálló vörösök – az orosz nyelvi romok, foszlányok, és megpróbáltak a menekültekkel szóba állni. A világ megtanulta megkülönböztetni egymástól az ukrán és a neocári orosz lobogót. Környezetemben elenyésző volt azoknak a száma, akik az utóbbi árnyékában szerettek volna politizálni, vagy drukkoltak nekik, feledve, hogy néhány évtizeddel korábban a pokolba kívánták őket. Lengyelországban például Putyin képével fémjelzett budipapírtekercsek kaphatók. Ilyen az ember: változó, színekben játszó.
Az utcákról jut eszembe, hogy a múltkori csütörtöki kitekintőmre kaptam némi hibaigazító figyelmeztetést. Ezek szerint kedvenc szülővárosomban még mindig van December 30-a utca, tekintve, hogy azóta sem változott meg a köztársasági államforma, és az egykor Svájcba száműzött király csupán kegyelt magánemberként térhetett vissza aggul és az elmúlás szélén. Másrészt pedig Sz. E. újdondász barátom figyelmeztetett, hogy Nadia, az isteni tornászfenomén, nem Săvineşti-ben, hanem Oneşti-ben született, és ez a város kapta rövid egy évtizedre az egykori vasúti villanyszerelő, grivicai sztrájkhős és pártfőtitkár nevét, akinek volt még egy nemesi utóneve is abból az erdélyi kisvárosból kifolyólag, ahol egy sikeres sztrájkot gründolt össze a harmincas években. Lassan egy századdal ezelőtt. Közelében van egy sóbánya is, de ettől függetlenül az ötvenes-hatvanas évek elég sótlanok voltak mifelénk.
Ebben az esztendőben is vadásztuk az olcsó repülőutakat, és a fapados turizmus folytán eljutottunk spanyol, francia, magyar és izraeli célpontokra, ámultunk és bámultunk. Engem kiszúrtak a tel-avivi repülőtéren, kiemelt egy felügyelő, intett, hogy kövessem, így sikerült érvényesítenem beszállókártyámat. Honnan tudta, hogy nem vagyok izraeli? Talán mert csak én viseltem napvédő sapkát, a bennszülöttek bírják ám a meleget és a gyűrődést.
Sikerült egy rokonnak a családfaállításban segédkezni, a norvég ág mellé odacsatolni a szilágycsehi gyökereket is, és így egy kis ószilágycsehi történetet (zsidók, kisvárosi élet, lerombolt zsinagóga, bankok, holokauszt) átcsempészni a fjordított nyugalmas északi frontra.
Karácsonyfaállításunk viszont szinte kudarcba fulladt, míg egy jóakarónk az utolsó pillanatban egy sérült fákat kínáló piacon megtalálta az egyetlen szép és nagyon norvég/ezüstfenyőt. Mielőtt megkérdeznéd, hát ti/te tartjátok a karácsonyt, azt felelem, igen. Indok és mítosz nélkül. Magunkért, unokáinkért és egyáltalán.
Az év folyamán betöltöttem a 75.-et, amit bőségesen megünnepeltek barátaim, munkatársaim, a szakma több tucatnyi művelője meglepetésszerűen és emlékkönyvvel. Köszönet érte. A vérnyomásom nem rendetlenkedett (ámbátor egyszer otthon felejtettem a csökkentőket és blokkolókat, de egy tel-avivi orvos felírta, és kecmec nélkül kiválthattam ugyanott). Írtam ötvenkét jegyzetet, megjelent az Időtár című vásárhelyi pletykagyűjtemény és adattár nyolcadik kötete, elkészült a kilencedik. Váratlanul nagy sikert aratott egy barátom könyvének magyar fordítása, meghívtak előadni, és kimozdultam otthonról havonta kétszer – ez azért csúcs, nemde? Több mint háromszázhatvanötször csengett a telefononom, és legalább naponta kétszer-háromszor én is számszungoltam nyomásgyakorlással, elhunyt néhány nagyon jó barátom, voltam sajnos temetéseken, és várom két újabb unokám születését. Vastag regényeket és karcsú híreket olvasok, fut a Netflix és a híradó. Egyébként nem történt semmi különös.
