Sólyom Csaba 72 éves lesz karácsonykor

Harminchat évig állt az AS Armata szolgálatában, ma leginkább azt fájlalja, hogy a mostani ASA-ban nem kapnak lehetőséget a helyi nevelésű fiatalok, a klub vezetősége pedig mellőzi a „régieket”.

Öregfiú-mérkőzéseken ma is beáll a kapuba (Fotó: Czimbalmos Ferenc-Attila)

Harminchat évig állt az AS Armata szolgálatában, ma leginkább azt fájlalja, hogy a mostani ASA-ban nem kapnak lehetőséget a helyi nevelésű fiatalok, a klub vezetősége pedig mellőzi a „régieket”. Nem kifejezetten magára gondol, pontosított, „hanem például Kanyaró Attilára, Kiss Madocsára, Ispirre vagy Czakó Janira”. Az AS Armata egykori tehetséges kapusával közelgő születésnapja (december 25-én lesz 72 éves) alkalmából beszélgettünk.

– Isten éltesse! Hogy érzi magát?

– Köszönöm. Hála a fennvalónak, minden szempontból jól vagyok.

– Marosvásárhelyen nagy népszerűségnek örvend, hiszen az AS Armata kiváló kapusa volt. Emlékszik még sportpályafutása kezdetére?

– Hogyne! A szakiskolában, az egykori Encsel Mórban ismerkedtem meg a néhai Nagy Mikivel, ott a kézilabdakapuban hárítottam a társaik lövéseit, majd Miki mondta, hogy menjek el az Energia egyik edzésére, amelynek a pályája a régi szerpentin aljában lévő Obor volt. El is mentem. Kiss Árpád volt az edző, aki 20-25 labdát lőtt nekem kapura, majd leigazolt. Idővel Kiss távozott a csapattól, őt Incze Paci és Stroia Sanyi követte a felnőtteknél, Csíki Ferenc volt az ifiknél, de rám nem tartott igényt, hiszen akkor Erdélyi Ignác és Elekes Csaba voltak a kapusok.

– Mit tett ebben a helyzetben?

– Mivel korábban kosárlabdáztam, visszamentem kosarazni, Koós Béla volt az edzőm. A régi Ciocanul pályán – ami a Gazdasági Szakiskola szomszédságában volt –, egy futballmérkőzésen találkoztam Kiss Árpi bácsival, aki a Voinţánál alapított egy jó ificsapatot, oda hívott. A Voinţa idővel bejutott a B osztályba az osztályozón, az MTE meg kiesett onnan. Akkor a pártbizottságnál úgy határoztak, hogy a két csapat egybeolvad, és Mureşul néven folytatja. Ott Bocsárdi Márton alapított egy jó ifjúsági együttest, amelyből hárman – Sikó Árpád, Kiss Madocsa és jómagam – feljutottunk az A osztályba.

– Ön mennyi ideig tevékenykedett az ASA Armatánál?

– Én vagyok az AS Armata történetének egyetlen alkalmazottja, aki az odakerülésemtől kezdve (1964) a nyugdíjazásomig (2000), 36 éven át ennél az együttesnél tevékenykedtem, 1964 és 1979 között mint játékos, 1979 és 2000 között mint edző (az ifjúsági, utánpótlás-, majd felnőttcsapatnál). Mint ismeretes, Bukarestben végeztem el az edzőiskolát, de hajdanán az építkezésben is dolgoztam, ahol 2-es fokozatom volt.

– Melyek voltak az erősségei mint kapusnak?

– Vékony alkatú voltam, de a legfontosabb erényem talán az volt, hogy jól tudtam irányítani a védelmet, rugalmas voltam és kitűnőek voltak a reflexeim. Legalábbis ezt tartották rólam.

– Melyik mérkőzésre emlékszik vissza a legszívesebben?

– Amikor a Dinamót 2-1-re vertük Bukarestben, Brassóban is 2-1-re nyertünk egyszer, akkor is nagyon jól védtem, de amikor a Petrozsény nyerte a bajnokságot, idegenben, ázott talajú pályán nekem (is) köszönhetően értünk el 0-0-s döntetlent.

– Melyik volt a legkellemetlenebb meccs, amelyet szívesen elfelejtene?

– Évekig hibáztattak, hogy a CFR ellen azt a bizonyos Ţegean-gólt háríthattam volna, bár az esős időben az elázott labda a kapufáról a térdemre, onnan a hálóba pattant, így kaptunk ki 1-0-ra itthon.

– Ki volt az a kapus az ASA Armatánál, aki az ön nyomdokaiban haladt?

– Leginkább Rotarura és Vodára vagyok büszke.

– Az ASA mérkőzéseire nem jár, de gondolom, figyelemmel kíséri a csapat eredményeit. Mi a véleménye a jelenlegi 1. ligás marosvásárhelyi együttesről?

– Annak idéjen az AS Armatának szinte mind helyi (Maros megyei) nevelésű, illetőségű játékosai voltak, de az utánunk következő generációk is helyi csapatok (Elektromaros, Metalotehnica, cukorgyár, Sportiskola stb.) növendékei voltak, nagy hangsúlyt fektettek a helyi gyermekközpontokra. Most annyi ilyen van városunkban, de nem hallani senkiről, hogy felkerülhetett volna az ASA-hoz, amelynek nincs helyi nevelésű játékosa.

A másik, ami fájó, hogy minket, régieket mellőzött a klub vezetősége. Nem épp magamra értem ezt, gondolok Kanyaró Attilára, Kiss Madocsára, Ispirre, Czakó Janira, hisz más csapatok próbálják az együttes mellé „szelídíteni” a klub kiválóságait. Elvégre mi voltunk, akik az UEFA-kupában szerepeltünk három évben, Balkán-kupa-döntőt játszottunk, őszi bajnokok voltunk – csak értünk el eredményeket, nem?

– Mivel tölti hétköznapjait?

– Nyolckor ébredek, 10-kor kelek, sokat sétálok. Emellett horgászni járok, a régi barátokkal találkozom hétfőnként a Víkendtelepen, ahol az egykori társaim közül néhányan (Kanyaró Attila, Czakó, Fazakas stb.) römiznek, én pedig meg-meglátogatom őket.

– Mit vár az angyaltól születésnapjára?

– Egészséget.