Se té, se tova

Bölöni Domokos sorozata

A legkitartóbb   szerető 

(Idegen tollak igájában?) Visszajárnak némely gondolatok. Olyanok, hogy mi a helyzet, amikor... Szóval, „ha  valakire  haragszol,  akkor  úgy képzeld magad  elé, mintha  koporsóban  fekve  látnád... S akkor   megbocsátasz néki.” 

Hát ez nekem sosem sikerült. Amolyan félárvaként azzal sem tudtam azonosulni, aki ilyen szépen írt: „Úgy képzeltem apámat, mint egy pálmafát. Datolya érik lombjai között, árnyéka hűvösséget ad. Olyanformán jó ő, mint a természet, a jósága passzív, magától értetődő, ad gyümölcsöt, ha valaki odamegy hozzá, és leszedi levelei közül. De ő maga nem fog elmozogni helyéről, sem fárasztó cselekedetekbe nem kezd, hogy jó lehessen.” 

Az ilyen idézetek rendszerint forrásjelölés nélküli céduláimról kísértenek, mint bűntudat a faluvégi keresztnél.

Elszégyellem magamat. 

Van viszont cédulám, amelyet időnként szóról szóra újraolvasok. Ilyen Baradlai László* Színésznő  a  vonat alatt című írása a Brassói Lapok 1937. március 25-i számából: 

„...Az egyik képben  rossz hírű  mulatóhelyet  ábrázolt  a  színpad.  Egy fiatal,  szemtelenül  fitos  orrú  színésznő  játszotta  a  mulató  csillagát.  Cigaretta  füstölgött  a szájában,  a  haja  a  homlokába  lógott,  pontosan  ugyanúgy,  ahogy  a  vidéki  rendező  és a sablon a rossz nőt  elképzeli. Ez  a  fiatal  színésznő  azonban  nagyon  tehetségesen  csinálta a  dolgát. Amikor az  injekciós tűhöz   nyúlt, hogy a pokoli fertő minden szenvedését a morfin’ mámorában  feloldja,  csillapítsa  és  elfelejtse,  amint  kissé  rekedt  hangon,  a  szája mögött  két  keserű,  mély  ránccal  a  szerző  szavait idézve  ezt  mondta:  „Ha  ez  nem  volna, a vízbe  ugranék,  vagy  a  vonat  alá  feküdnék“ –, egyszerre  túlnőtt a szerepen. Akik nem  ismerték, zörögtették a színlapot, amelyen rajta volt, hogy a színésznőt Gaál Pirinek hívják; akik pedig ismerték, a vidéki  város  habitüéi** és a színházi kulisszák titkainak ismerői,  összehunyorgatva  elismerően  mondták: 

– Nagyszerű  ez  a  Piri!  Saját  magát  játssza. 

A  habitüék  ugyanis  jól  tudták,  hogy az injekciós tű  nem  kellék  volt  a  színpadon; a  morfin’ injekció  nem  vízből  készült  el,  hanem  igazi morfin’  volt.  Igazi  volt  a  tű,  igazi  volt  a méreg,  és  igazi  volt  a  szerep  is,  amelyet  ezen az  estén  Gaál  Piri  játszott.

Hogy  kezdődött? Egy  vidám  társaságban,  ahol  a  fiatal  színésznő  a  gyógyszerészsegédnek  panaszkodott, hogy  ideges,  nem  tud  aludni.  A  gyógyszerész szolgálatot  akart  tenni  a város  kedvencének, és morfiumot adott. Gaál Piri szerette a  feltűnőséget.  A  nagystílűség  után  vágyódott,  oly reménytelenül,  mint  a  munkanélküli  a főnyeremény  után. Démonnak,  vampnak  szeretett volna  mutatkozni,  holott  alapjában  véve  egyszerű, kis vidéki leány volt. Gaál néni, a nyugalmazott  kapitány  özvegye,  a  cluji otthonban a magyar középosztály hagyományainak  szellemében  nevelte. Nem az  lett belőle, amivé indult. Vidéken élt, vidéki színpadra ítélte a sors, és ebbe nem tudott  belenyugodni.  Neki  nem  kínáltak  hollywoodi  szerződést, nem  vették  meg  számára  egy  exkirályné  rózsafa  hálószobabútorát,  nem kapott udvarlójától színarany coctailkeverő rudat, és  Festetich  Tasziló  gáláns  hódolata  helyett  a  vidéki gyógyszerész  udvarlásával  kellett  beérnie, aki azt  adott, amit adhatott.  Mérget, vagy gyógyszert. 

Így  kezdődött. A  borgőzös  vidéki  éjszakákon  eleinte  tréfából,  feltűnési  vágyból  vette  a  pravazt***,  amelyre  kispolgári  szemek  borzongással  tekintettek. Később  életszükségletévé  vált,  amelyről  nem lehet  leszokni. Pedig,  évek  múlva,  már  mindent  megpróbált. De a morfium  a  legkitartóbb szerető. Mondják, hogy  naponta  negyvenszer  is magába  szúrta  az  injekciós tűt. Amikor megpróbálták elvonni előle a mérget, idegrohamot kapott. A  hajdani tehetséges, kedves színésznő, a nagyszerű pajtás  rövidesen réme lett az igazgatóknak és a kartársaknak. A transilvániai magyar színjátszás  nem  mozog  nagy  területeken.   Az  igazgatók  között  hamar  híre ment,  hogy  Gaál  Piri  többé  nem  az  a  megbízható  színésznő,  akire  egy  műsort  építeni  lehet. Előbb  a  színpad  csúszott  ki a  lábai  alól,  majd elvált  a  férjétől  is,  aki  hasztalan’  próbált  meg mindent,  hogy  feleségét   visszairányítsa   az életbe. Most  már  csak  a  morfium  maradt  meg. Huszonkilenc éves korában, amikor a színésznők  reggelenként  már  félve  néznek  a  tükörbe,  utolsó  kísérletként  radikális módon igyekezett  erről  is  leszokni  a  székely  főváros egyik  szanatóriumában.  Szerződése  nem  volt már,  szerepet  nem  kapott,   csak  az  éjszaka csillogása  maradt  volna  meg.  A  színész  nem tud  élni  fény  nélkül.  Mint  lepke  a  lámpafény körül,  úgy  kering  mindegyik  az  éjszakában ott,  ahol  egy  csöpp  fényességet  érez.

Gaál Piri bálba készült. A színészládából előszedte  a  nagyestélyit,  amelyben  még  nemrégen  Fedórát  játszotta,  és  elindult  a  fényesség  felé.  A  rendezőség azonban – joggal  vagy jogtalanul,   oly mindegy már –, erkölcsi szempontból nem tartotta  kívánatosnak  a jelenlétét. A  vidéki  város  kegyetlen  is  tud  lenni. Nagyon  kegyetlenül  adták tudtára véleményüket  annak  a  színésznőnek,   akit  nem  is olyan  régen,  a  színházban,  már  akkor  is  megtapsoltak,  ha  kilépett  a  színpadra. Már  semmije  sem  volt  Gaál  Pirinek,  csak  a rongyos  kis  illúziója,  hogy  még  mindig  úrinő, nyugalmazott  kapitány  leánya,  akit  iskolába járattak, aki nyelveket beszélt... Mikor már mindent  elvesztett,  férjet,  színpadot,  egészséget,  szépséget,  tapsot  és  szerepet,  elvették  tőle  az  utolsót  is,  a  legszebbet,  a legdrágábbat: az  egyenrangúság  illúzióját.  A  morfiumról  talán  még  le  tudott  volna  mondani,  de  erről  az egyről  soha.

Tragikus gesztussal  eljátszotta az utolsó szerepet,  a legnagyobbat,  amit  valaha  is  színész játszhat,  és azzal a híres drámai erővel, amelyet kritikusai  nyomtatásban annyiszor méltányoltak, a vonat  elé ugrott... Két lej volt nála. Ennyi  volt egy elrontott  élet  minden  fellelhető vagyona. Ennyivel megy a transilvániai magyar  színésznő a  halál  elébe. Néhány  elsárgult  babérkoszorú,  néhány régi fénykép,  pár  kivágott  kritika,  gondosan  beragasztva  egy albumba; és két lej. Ez  minden, ami  utána  maradt. 

Brașovtól  Sighetig  mindenütt  játszott. A színpadon volt  királynő  és  cseléd,  hetéra  és szűz, Ophélia és Gautier Margit. Bejárta  az országot,  nevettetett és megríkatott;  s  két  lejjel a  zsebében  úgy halt  meg, mint egy igazi színésznő, aki előtt az  egész élet csupán  egy szerep,  amelyet  szerződése  értelmében, legjobb  tudása  és  tehetsége szerint, becsülettel, egészen az utolsó jelenetig,  végigjátszott. 

Arról pedig a szerző tehet  csupán, hogy a szerep rövid  volt,  és  a következő  felvonásokban  nincs többé  jelenése.”

*Baradlai László (1902–1945): író, újságíró

**habitüé – törzsvendég, rendszeres látogató, színházban, operában 

***pravaz – kicsi orvosi injekciós fecskendő