A rituálék jótékony hatása életünkre

(Folytatás június 21-i lapszámunkból)

A szertartások jólesően kikapcsolnak, szabályrendszerük arra hivatott, hogy jóleső érzést keltsenek ott, ahol vagyunk, hogy odafigyeljünk a pillanatra, amelyben éppen vagyunk, és tiszteletben tartsuk azt az időintervallumot, amelyben jól érezzük magunkat. Az életöröm forrásának tartják a szakemberek a rituálékat, amik által harmonikussá tehetjük életünket. A legutóbbi kutatások is bizonyítják a rituálék gyógyító hatását, és nemcsak az átmenetek rituáléiét, mint a születés, a halál, a felnőtté válás, a házasságkötés stb., hanem számtalan személyes hétköznapi szertartásét is, amelyeket az ember saját magának alakít ki, hogy rendszert adjon életének. Az élet nehéz pillanataiban az életenergia átalakító erői. A szülői köteléktől való elszakadásnak keretet adni, ami támogatja az egyén önértékelését, erre hivatottak a beavatási szertartások, melyek más-más formában, de jelen vannak a különböző nemzetek kultúrájában. Az európai vallásokban a konfirmálás, a bérmálás is a felnőtté avatást, a hitben való megerősödést szolgálja. Az afrikai törzseknél a fiatal szimbolikusan eltűnt a sámán vagy varázsló kunyhójában, majd onnan felnőttként tért vissza a közösségbe, mint a törzs teljes jogú tagja. A modern társadalmakban éppen ebben az életszakaszban gyakoriak az olyan pszichés betegségek, mint a táplálkozási, viselkedési zavarok, melyek a blokkoltság kifejeződései, és a fiatalok a sámán kunyhója helyett a pszichiátriára jutnak. A terápia átveszi a verbális beavatási szertartás szerepét, amely a leválást és az új, saját identitás megtalálását segíti. A betegségek szinte minden esetben egyúttal szellemi krízisek, melyek régi, leragadt, negatív tapasztalatok eredményei. Ezekkel úgy kell szakítani, hogy pozitív változásokká kell átalakítani. Az emberek az önmagukra találás folyamata során ösztönösen számos szertartást alakítanak ki, melyeket a vallásos hagyományokból is ismerünk, és melyeknek célja, hogy a gyermek tudjon leválni a szülőkről. Csak így tudja megtanulni az önállóságot.  Ami a mindennapi szertartásainkat illeti, mindenkinek kell találnia a nap folyamán egy rövid időt, amelynek előre örül, amikor az az érzése, hogy ez az idő csak az övé. Sokunknak különösen fontos lehet a konkrét kis szertartások kidolgozása. Másoknak inkább az válik létszükségletté, hogy kitörhessenek saját rituáléik börtönéből, és egyszerűen csak élvezzék a pillanatot, a jelenlétet. Érdemes önmagunkban kiértékelni saját rituáléinkat. Kövessük egy napunk történéseit, és elemezzük, mely rituálék zavaróak, kényszeresek, mert egyszerűen csak úgy alakultak? Mihez van kedvünk, mit csinálnánk szívesen helyettük? Fedezzük fel az életörömöt, melynek értelme van, és mondjunk tudatosan igent saját értékeinkre. Életünknek szüksége van a szépre, az esztétikumra, az ünneplésre. A szertartásokhoz azonban némi fegyelem is kell. 

A család a közösség alapja, az itt zajló rituálék, főleg a kisgyerme-kekkel kapcsolatban, fontosak a védettség, a biztonság érzésének kialakításában, a közösségi érzés megteremtésében. Ha valaki idegen családba kerül, üdvözlési rituálékkal igyekeznek feloldani tartózkodását, félelmét, és befogadják, a közösség részévé teszik. Vannak családok, ahol minden formátlan, szinte minden mindegy, egybefolynak az események, nincsenek közös étkezések, mindenki akkor jön és megy, amikor kedve tartja, nincsenek hagyományok. A látszólagos szabadság gyakran a szétesés jele, s mert az ilyen család nem volt képes saját stílust kialakítani, nem könnyű jól érezni magunkat benne. Mindenki hajszol, keres valamit, és a védettség érzése rituálék hiányában nem alakul ki. A családi rituálékat a gyerekek életkorához is igazítani kell. Különösen a kicsi gyermekeknek van szükségük az állandóan ugyanúgy ismétlődő szertartásokra, például lefekvéskor, születésnapi ünnepekkor, az adventi időszakban, a karácsony, a húsvét, az új év megünneplésében, az étkezési kultúra vagy az esték és a hétvégék kialakításában. A közös szertartások lényege egyfelől az, hogy tudatosan együtt vagyunk, erre időt szánunk, másfelől azzal, hogy érzéseinket megosztjuk a többiekkel, lehetőség adódik a szeretet, a megbecsülés kifejezésére. A gyászt sem szabad szőnyeg alá seperni. Ha egy családban nem tudnak közösen gyászolni, az elfojtott bánat bemarja magát a lélekbe. Ideje van a közös hallgatásnak is, az imának, fontos emlékek csendes, meditatív meg- osztásának. 

A természethez is rituálék kötődnek, melyeket ha együtt élünk meg (közös kirándulások, séták), egészséget építő hagyománnyá válnak életünkben. Összefoglalva tehát: a szertartások lényege, hogy éreztessük másokkal: szívesen vagyunk velük, élvezzük a társaságukat, fontos az együttlétünk, örömforrás, mely ünneplésre érdemes.

Bogdán Emese