Lenuţa gyerekként semmitől sem tartott úgy, mint a büntetéshajvágástól. A szülei gyakran riogatták ezzel, ha nem viselkedett az elvárásaiknak megfelelően, vagy rossz jegyet hozott az iskolából, de sosem váltották valóra a fenyegetést. Egy játszótársa azonban, akivel szomszédok is voltak, nemegyszer szenvedte el a fenyítésnek ezt a verésnél is ijesztőbbnek tűnő, tartós nyomot hagyó formáját, talán ezért is érezte úgy, hogy ő sem úszhatja meg mindig hétvégi szobafogsággal vagy édességmegvonással az elkövetett hibákat.
– Sosem kerestem a bajt, nem okoztam szándékosan galibát, sőt már egészen kiskoromban, óvodáskor előtt megtanultam, hogy ha a felnőttek beszélgetnek, nekem kötelező csendben maradnom – kezdte történetét szigorú arcú, szelíd tekintetű ismerősöm, aki ragaszkodott hozzá, hogy az életkorát ne említsem. – Ha néha vendégségbe vittek a szüleim, a házigazdák gyerekeivel is csak suttogva mertem szót váltani, hiába biztattak, hogy kacagjak, kiabáljak, ahogy ők. A visszafogottságom miatt nem is szerettek velem barátkozni a velem egykorúak, Mónika kivételével, akivel közös udvaron laktunk. Minden szabadidőnket együtt töltöttük, ennek köszönhetem, hogy folyékonyan beszélek magyarul. Mónika szülei vasfegyelmet tartottak otthon, és olyan apróságért is megbüntették a lányukat, ha a megengedettnél pár perccel többet maradt kint játszani. Azt is megtiltották neki, hogy bármit elfogadjon másoktól, így az egyik hajnyírást akaratuk ellenére éppen anyuék idézték elő, amikor megkínálták a barátnőmet a piacról frissen vásárolt eperrel. Mónikának amúgy is rövid, fiús frizurája volt, de amikor belenyestek, egészen hátborzongató látványt nyújtott, legalábbis számomra. A szüleim talán nem is sejtették, mennyire szorongok ezektől a helyzetektől, jólesik azt hinni, hogy nem szándékosan okoztak rémálmokat a fenyegetéseikkel.
– Tényleg rémálmaid voltak? – szóltam közbe.
– Ne tudd meg, milyenek – nézett rám fürkészőn Lenuţa, mint aki nincs egészen meggyőződve arról, hogy érdemes megosztani velem ezeket a megéléseket. – Legtöbbször menekültem valakitől vagy valakiktől – néha képzelt lényektől, máskor anyuéktól vagy éppen Mónika szüleitől –, és mindig akkor ébredtem fel, amikor az üldözőimnek sikerült elkapniuk. Rengeteg kilométert „lefuthattam” így álmomban, és amikor csengetett az ébresztőóra, rendszerint olyan fáradtnak éreztem magam, mintha tényleg megtettem volna a végtelennek tűnő távokat. Tinédzserkoromban sem szabadult a tudatom vagy tudatalattim ezektől a különös történésektől. Ha a lányomnak lennének ilyen, visszatérő álmokban konkretizálódó félelmei, mindenképpen elvinném egy segítő szakemberhez, az én gyerek- és fiatalkoromban azonban az volt a mentalitás, hogy pszichológushoz csak az elmebetegek járnak. A szüleimet hidegen hagyta, hogy mi játszódik le a lelkemben, őket csak a szemmel látható dolgok érdekelték, elsősorban az, hogy a teljesítményem minden téren összhangban legyen az elvárásaikkal. Az iskola elvégzése után szálltam először szembe velük. Azt akarták, hogy egyetemre menjek, én azonban pontosan tudtam, hogy nem az lesz az utam. Mónika ezzel szemben fejet hajtott a felnőttszigor előtt, vagy talán egyféle titkolt szabadságvágy is hajtotta, mindenesetre sikeresen felvételizett Kolozsvárra az állatorvosi egyetemre, és sebbel-lobbal el is költözött otthonról. A fizikai távolság rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra, így egészen magamra maradtam a vágy- és rémálmaimmal.
– Mire vágytál?
– Arra, hogy fodrásznő legyek. Anyu nővére segített anyagilag, hogy el tudjam végezni az ehhez szükséges tanfolyamot, mi több, abban az időben nála is laktam, mert a szüleim hallani sem akartak rólam a döntésem miatt. A nagynéném egy sikertelen házasság után egyedül élt, gyermeke nem született, de engem mindig pártfogolt. Életem talán legbékésebb hónapjait töltöttem nála, úgy, hogy anyuékkal közben szinte egyáltalán nem tartottam a kapcsolatot. Az ő segítségével találtam állást is, nem sokkal azután, hogy meglett a szakképzettségemet igazoló oklevél. Nagyon szerettem abban a szalonban dolgozni. Egy harmadik emeleti tömbházlakásban rendezték be, három fodrásszal, egy kozmetikussal és egy manikűrössel működött. Összetartó csapat volt, és a lányok engem is hamar befogadtak. Jó fél évvel az alkalmazásom után sikerült annyi pénzt megtakarítanom a fizetésemből, hogy kibéreljek egy garzont. Akkor már komoly párkapcsolatban voltam, így mindenképpen szükséges volt ez a lépés, de a nagynénémmel továbbra is gyakran találkoztunk. Aztán történt valami – aminek ugyanúgy meg kellett történnie, mint minden másnak az életemben, még ha ezt nehezen láttam is be –, és a szalonból távoznom kellett.
– Elmeséled? – kérdeztem a hirtelen beálló, feszült csendben.
– Mindig igyekeztem a vendégek kedvében járni, az igényeiknek a legjobb tudásom szerint megfelelni. Egyszer mégis ellent kellett mondanom egy fontos kliensnek, aki a tulajdonos közeli barátja volt. Két kisiskoláskorú fiával érkezett hozzánk az a férfi, és az volt az utasítása, hogy nyírjuk kopaszra a gyerekeket, mégpedig büntetésből, mert más módszerrel fegyelmezhetetlenek. Mindkét lurkót rázta a zokogás, az apjuknak azonban esze ágában sem volt megkönyörülni rajtuk. Az egyik gyereket nekem kellett volna megkopasztani, én azonban visszautasítottam. Aznap az egyik fodrász kolléganőm szabadnapos volt, így rajtam kívül nem volt más opció, az apa ugyanis sietett, és azt akarta, hogy a fiaival egyszerre végezzenek. Végül a bent lévő kolléganőmre maradt mindkettő, én pedig vettem a kabátom, és leléptem. Volt még pár kliensem aznapra, de tudtam, hogy akkor sem vagyok képes végignézni a „terrorakciót”. Nem telt el egy óra a távozásom után, és már hívott a főnököm, hogy tudtomra adja: kereshetek új munkahelyet. Azóta egész más területen, a kereskedelemben dolgozom. Van egy gyönyörű nagylányom és egy nagyszerű, csupa szív párom, akivel végre igazán boldog vagyok.
– A gyerekkori rémálmoktól sikerült megszabadulnod? – kockáztattam meg egy utolsó kérdést.
– Meg-megküzdöm még velük, de egyre ritkábban. Mindenesetre most már nem úgy ébredek reggelente, mint aki éppen lefutott egy maratont.
