A reklám színe

Bárhogy kutatom-keresem, e három főtéri tömbházban nem igazán találok nagy értéket. Azt mondják, egy épület formája vagy színe alapján lehet szép, ízléses, s értékké avatják a benne lakó emberek. Nem vitatkozom a fenti érvekkel, de nekem sem rokonom, sem ismerősöm nem él ott, így csak kopott egyszerűségét látom, és a földszint figyelemfelhívó reklámtábláit.

Nem tudom, miért, de ahányszor ránézek erre a középen álló négyemeletes főtéri tömbházra, mindig fülembe cseng Kosztolányi Dezső örökszép versének (Akarsz-e játszani?) egyik sora: „rubin-téát és sárga páragőzt?”. Megvallom, nem vagyok sem színvak, sem színkeverő, de a rubin pontos jelentésének utána kellett nézzek. Most már tudom: vérvörös. Azt gondolom, mégsem véletlen a Kosztolányi-verssor megszólalása itt a főtéren e kora tavaszi kopárságban, színtelenségben, mert a különböző reklámok, cégtáblák meglepő színei valóban feltűnőek.

Kezdődik bal oldalon egy kávébarna háttérbe illesztett szürke szóval: Vittoria. Örök talány számomra, mit keres itt egy szicíliai kisváros szürkén csillogó neve, még akkor is, ha egy szép, ízléses cipőboltot jelez. Aztán lassan megértem, a határtalanná vált vén Európában a cipők is ugyanúgy vándorolnak egyik országból a másikba, egyik városból a másik városba, mint a kíváncsi japán turisták. Az akkor még reménnyel kecsegtető ’89-es változás után meglátogatott magyarországi barátaink elvittek a kalocsai Schöffer Miklós térdinamikai múzeumba egy tárlatlátogatásra. Emlékezetesen érdekes volt, mert addig még nem jártam Kalocsán, nem láttam térdinamikai múzeumot, nem hallottam a magyar származású Schöffer Miklósról sem, de legemlékezetesebb mégis az maradt számomra, amint ott találkoztam két fiatal japán egyetemistával, akik szorgalmasan fényképezték a kiállított tárgyakat. Kíváncsian kérdeztem tőlük: milyen érdekes dolgot lát egy japán fiatal egy magyar képzőművész modern alkotásában? A Távol-Keletről érkezett, alig másfél méteres, ferde szemű fiatal erre így válaszolt: „nálunk Japánban az egyetemen tanítják Schöffer Miklós térdinamikáját”.

Visszatérve a Vittoria cipőbolt sötétbarna alapú, szürkésen csillogó reklámjához, nekem az jutott eszembe, ha már olasz, esetleg szicíliai eredetű cipőket árulnak, és vásárolunk mi, marosvásárhelyiek, legalább a múltunkat becsüljük meg jobban. Szép szolgálatomból eredően hetente legalább egyszer elmegyek a várbéli Vargák bástyája mellett, s alig-alig tudok valamit is róla. Sebestyén Mihály barátomtól tanultam meg, a vásárhelyi bőr- és cipőkészítő vargák már 1487-ben védték jogaikat és kiváltságukat Báthori István erdélyi vajdánál (igaz, nem a szicíliai Vittoria-cipőkkel szemben). Most, amikor a szépen felújított várbeli bástyákat próbálják polgármesterileg belakni, milyen jól jönne éppen egy ilyen céhtörténeti állandó kiállítás a vargákról, szűcsökről, szabókról, mészárosokról, akikről ezeket a bástyákat elnevezték, mert ők védték és viselték gondjukat.

Még az is megfordult a fejemben, ha ízlésesen, szépen, szakszerűen céhtörténeti múzeummá alakulnának a várbeli bástyák, talán az én – közben megöregedett – apró termetű japán ismerőseim is ellátogatnának mindazt lefényképezni ebben az erdélyi városban, mert Japánban mindent tanítanak, még a vajdaszentiványi táncot is. Ez akkor jutott eszembe, amikor felfedeztem a főtéri kopott épület jobb szélén színes mozaikban megörökített, népviseletbe öltözött táncospárt.