Rám találtak a lehetőségek

Színésznő, egyetemi tanár, televíziós műsorvezető – fiatal kora ellenére Gecse Ramóna mindhárom területen sikeresen helytáll, és talán ennek a kulcsa abban is rejlik, hogy nem munkaként éli meg a színészetet, a tanítást, valamint a műsorvezetést, hanem kihívásként, lehetőségként arra, hogy folyamatosan megújuljon, kipróbálja magát új helyzetekben. A színészi pálya felé vezető útról, szerepekről, a diákokkal való munka szépségeiről és kihívásairól beszélgettünk a sepsiszentgyörgyi származású színésznővel, aki tíz évvel ezelőtt csatlakozott a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulathoz, és azóta a közönség nagy kedvence lett.

 – Amikor különböző szerepekben lát az ember kiválóan játszani egy színészt, akarva-akaratlanul megfogalmazódik benne, hogy a Fennvaló is a színpadra teremtette. Te hogyan kerültél erre a pályára?

 – Hogy miért lettem színész, erre, azt hiszem, nagyon egyszerűen tudnék így, ilyen távlatból válaszolni: hívást éreztem, hogy ebben az irányban kell kamatoztassam a készségeimet, képességeimet, amelyeket kaptam.

 – Gyerekként is közel állt hozzád a színpad világa?

 – Ez érdekes, mert úgy érzem, a kitűnési vágy egy szükséglete az életünknek, mindannyian éhezünk egyfajta figyelemre, szeretetre, ez minden gyerek életében ott van. Arra emlékszem, hogy gyerekként sokat voltam egyedül, rengeteget ábrándoztam, vágyakoztam, sokat játsztam egyedül. De arra is emlékszem, hogy amikor családi körben összegyűltünk, nagyokat nevettek rajtam, gyakran igényelték azt a fajta szórakoztatást, ahogyan például nézek egy filmet, és reagálok a látottakra. Iskolás éveim alatt ez a kezdeti befele fordulás egyre inkább kezdett kinyílni, olyan értelemben, hogy vezetői minőségben gyakran felvállaltam dolgokat, kiálltam az igazság mellett, igyekeztem felszólalni. Például nagyon bosszantott, ha a véleményemre nem voltak kíváncsiak a tanárok.

A középiskolai éveimet drámaosztályban végeztem Sepsiszentgyörgyön. Ebből az következne, hogy az ember színészképzésre megy tovább, és ezen a területen tölti az egyetemi éveit, de nem ez az elsődleges pedagógiai cél a drámaosztályban. Pontosan nem tudom felidézni azt a pillanatot, amikor eldöntöttem, hogy színész leszek, valamiért lelkésznek készültem. Hogy színész lettem, az inkább egy hívás volt, amire nem lehet nemet mondani. Nálam ez a fajta hívás gyakoribb, mint egy tudatosan eldöntött lépés, hogy én ezt akarom csinálni. Valahogy úgy sikerült jelen lenni eddig, hogy a lehetőségek megtaláltak és megszólítottak. A sepsiszentgyörgyi színház és az Osonó Színházműhely, ahol diákként részt vettem előadásokban, a pezsgő tinédzserkori életvitel, aktivitás, energia, világszemlélet alapozta meg, hogy milyen is vagyok ma. Nemrég online felületen visszanéztem néhány színházi előadást, amelyeket még tinédzserkoromban volt szerencsém élőben látni akár tízszer-tizenötször is. Ezek az előadások meghatározóak voltak számomra, és nem feltétlenül azért, mert színész akartam lenni, hanem mert azt az értékrendszert, szemléletet és igényt alakították ki bennem, ami szerint ma is élek. A színházban otthon éreztem magam.

 – Az egyetem elvégzése után azonnal alkalmaztak a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulathoz?

 – Egy olyan szerencsétlen évben végeztem, amikor gyakorlatilag visszavágták a bérek 25 százalékát, és nehezen alkalmaztak az intézményeknél. Nekem szerencsém volt abban az évben végzősként együtt dolgozni Bocsárdi Lászlóval, akitől meghívást kaptam, hogy menjek játszani Sepsiszentgyörgyre. Kaptam meghívást Marosvásárhelyről és Székesfehérvárról is. Végül úgy alakult, hogy itt maradtam a Tompa Miklós Társulatnál, ahol már korábban, egyetemi éveim alatt is játsztam néhány előadásban. Ennek immár több mint tíz éve.

Azt hiszem, akkor én voltam a legfiatalabb a társulatnál, sokáig a fiatal naiva, az ifjú szerelmes szerepeket játsztam el.

 – Számos műfajban láttunk, vígjátékban és komolyabb műfajban is. A magánember Gecse Ramónához melyik áll közelebb?

 – Ha végiggondolom, azt hiszem, nem is a műfaji sokféleségben lelem igazán örömömet, hanem a csapatmunkában, a közösségi alkotásban, ami műfajtól független. Azokban az előadásokban éreztem igazán jól magam, ahol az előadást megelőző próbafolyamat alatt egymásra tudtunk hangolódni. Ahol jelen volt a fejlődés lehetősége, az egymás provokálása színészként, illetve volt egy olyanfajta rendezői koncepció, amelyhez színészként egyénileg tudtam kapcsolódni a magánvéleményemmel. A diákjaimnak is mindig azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen a művészet azt mutatja meg, amit az emberek leginkább eltitkolnának maguk elől, a színész pedig képes erre. Tehát mind az öngyötrő, mind a könnyedebb folyamatokat ma már talán tudom értékelni és szeretni.

 – Gondolom, egy színésznek az a legnagyobb kihívás, hogy minél több műfajban mutathassa meg magát, és ne legyen úgymond beskatulyázva, hogy mindig a nevetséges figurát vagy éppen a hősszerelmest játssza el...

 – Persze. Merthogy végesek vagyunk, a naiva szerelmes karakterből már én is kívántam kikerülni, mert elfárad az ember, amikor ugyanazok a helyzetek ismétlődnek, és arra kényszerül, hogy ismételje önmagát, hiszen nehéz folyamatosan megújulni. Ha többféle műfajban játszik, nyilván újfajta lehetőségek után tud nyúlni. De úgy gondolom, minden feladat lehetőség arra, hogy találkozz önmagaddal, és ez minél szélsőségesebb, talán annál nagyobb a felismerés.

 – Az elmúlt tíz év repertoárjára visszatekintve, melyik volt kedvenc szereped, amiből úgy érzed, hogy a legtöbbet ki tudtad hozni?

 – Nincs kedvenc, mert mindegyik kedvenc. Mindig a legközelebbit tudnám mondani. Elindítottunk a Tompa Miklós Társulatban egy projektet, tantermi előadásokat hozunk létre oktató, nevelő céllal. Ez nagy kedvencem, mert szerencsés provokációnak érzem ezt a találkozást a színházzal, a kollegákkal.

Ennek második éve, a második előadásunk is napvilágot látott, amelyben színészként, rendezőként, dramaturgként, íróként mindannyian mindenféle szerepkörben részt veszünk. Színészként nagyon izgalmasnak tartom, hogy tíz-tizenegy-tizenkettedikes diákok körében, gyakorlatilag mindig az adott osztályteremben játszunk, annyira közel, hogy színház talán ennél közelebb nem tud megtörténni. Az első része ezeknek a találkozásoknak egy interaktív előadás, amiben részt venni színészként hatalmas élmény számomra, hiszen 33 évesen azt a korosztályt játszom el, amit ők képviselnek. Tehát csak őszinte és tiszta színészi játékot tűr meg ez a forma, de minél nehezebb valami, annál nagyobb a kihívás, és annál inkább élvezem.

 – A színpadról jól ismer a marosvásárhelyi közöség, de talán kevesebben tudják rólad, hogy a művészeti egyetem tanáraként a leendő színésznemzedék útját egyengeted...

 – Ez ismét egy olyan dolog, amire hívást kaptam. Az egyetemi éveim alatt volt egy diákszínjátszó csapatom, amellyel időnként önismereti és személyiségfejlesztő játékokat játsztunk, míg végül összeállt egy színházi előadás, és diákszínjátszó fesztiválokra jártunk vele sikeresen. Nagy öröm volt tapasztalni, hogy a színház formai világa mennyire vonzza a fiatalokat, és segíti őket abban, hogy megtalálják a saját hangjukat. Ez egy felkérés volt a diákok részéről, nekem meg újabb lehetőség. A környezetemben lévő szakemberek felfigyeltek erre a tevékenységemre, és ők tereltek, ösztönöztek, hogy kezdjem el a doktori tanulmányaimat, és tanítsak az egyetemen. Soha nem gondoltam arra, hogy tanár leszek, de nagyon élvezem, és mindig meglepődöm, hogy olyan könnyedén és természetesen alakítja magát minden helyzet. Tulajdonképpen nem szeretem tanárnak nevezni magam, hiszen egyszer kollégák leszünk, és talán együtt fogunk játszani, mint ahogy már meg is történt több ízben. Így ezeket az egyetemi találkozásokat inkább lehetőségként élem meg, hogy közösen dolgozzunk, keresgéljünk, ahol nyilván én vagyok az, aki vezeti a folyamatot, tőlem tanulnak, de ez bármikor változhat. A lényeg az, hogy ez alatt a folyamat alatt egymástól tanuljunk, és egymást hozzuk olyan alkotói helyzetbe, amivel feszegethetjük a színház határait.

 – Akár a diákjaidból kiindulva, mi a véleményed, állja-e a helyét a mondás, hogy valaki vagy színésznek születik, vagy nem, hiszen kell ehhez egyfajta affinitás, tehetség, amit nem lehet tanulni…

– Nemrég beszélgettünk erről egy színészkollégámmal, és egyet-értettünk abban, hogy akiben benne van a lehetőség, hogy színész legyen, azt szinte csak helyzetbe kell hozni, és máris áll a lábán. A romániai oktatási rendszert nagyon nehézkesnek és egyoldalúnak találom. Mintha nem segítené a diákokat a kibontakozásban, a gondolkodásban, a véleményformálásban, hanem inkább bezárja őket, és a teljesítmény kényszeressége miatt frusztrálja őket. Ilyen körülmények között nehéz a diákoknak megtalálni a saját hangjukat, egyéniségüket, és felvállalni önmagukat.

Az egyetemen mindig az az első lépés, hogy tanuljunk meg önállóan gondolkodni. Nagy szükség van az önismereti játékokra. Általában rácsodálkoznak arra, hogy számít a véleményük. Folyton emlékeztetni kell őket arra, hogy ne akarjanak mindent megúszni, hanem törekedjenek a mindent megélni állapotra. Sajnos a diákoktól elvárják, hogy minden tárgyból legyenek eminensek, de magára az emberre nem kíváncsi a rendszer. Ezért is érzem hasznosnak tantermi előadásainkat, mert szükség van arra, hogy a színház által valaki megszólítsa a diákokat.

 – A színház és az egyetemi oktatás mellett lassan négy éve műsorvezető vagy az Erdélyi Magyar Televíziónál…

 – Ez a lehetőség is rám talált, soha nem fordult meg a fejemben, hogy tévés műsort vezessek. Imádok beszélgetni emberekkel, a kölcsönös gondolkodás, egymással való találkozás, az egymás inspirálása érdekel. Amikor  felkértek rá, úgy éreztem, ezekre mind lehetőségem adódik. Kíváncsi vagyok az emberekre, arra, hogy hogyan élnek meg dolgokat, mit gondolnak egy adott témáról. A műsoraink igyekeznek tabukat feszegetni, olyan témákat, amelyekről általában nem szívesen beszélnek az emberek, de talán ideje lenne és kellene. A beszélgetések során mindig az ember érdekel, és külön kihívás számomra, hogy igazán értékes és tartalmas beszélgetés alakuljon ki az adott témáról.

 – A színészi pálya az éjszakába nyúló próbákkal, az egyetemi munka, a tévézés igen pörgős életmódot diktál. Mindemellett jut-e időd önmagadra, a családra, esetleg hobbira?

 – Nem feltétlenül munkaként élem meg mindezeket, hiszen azt teszem, amit szeretek, és ez feltölt, ezáltal tudok teljes értékű ember lenni. Itt merül fel, hogy milyen típusú emberek vagyunk, és ennek fényében mi az, amit választunk. Én a rutint nagyon nem szeretem, a munkafolyamatokban is szükségem van a folyamatos átalakulásra, változásra, hiszen ehhez én is kell változzak, idomuljak, rugalmas legyek.

A magánéletemre mindig nagyon figyelek, egy rendkívül fontos szigetnek, bázisnak tartom, ahol jelen van az egymásra figyelés, a szeretet, szerelem, ahonnan mindig ki lehet jönni, és ahová mindig vissza lehet térni. Nagyon fontos számomra, hogy időt töltsek a barátaimmal, és mivel szeretek utazni, az sem jelent gondot, ha több órát kell utaznom azért, hogy együtt lehessünk. A nyári időszakban figyelek arra, hogy feltöltődjek, szeretek elutazni, távol lenni a mindennapi életemtől, más emberek között lenni, másfajta inspirációkra szert tenni. Szeretek sportolni a párommal, sokat sétálunk az erdőben, szaladok a kutyámmal. Még nekem is nehéz elhinni, hogy mindez belefér egy napba, de úgy gondolom, az embernek mindig arra van ideje, amire szüksége is van, mivel megteremti magának azt az időt. Egy dolgot követek: magamat.

 – Egy színész, aki egyébként reggeltől estig próbál, közben előadásai is vannak, tehát folyamatosan tevékenykedik, hogyan éli meg ezt a nehéz időszakot, amikor a járványhelyzet miatt leállt az élet, nincsenek próbák, sem előadások?

 – Én nem éltem meg nehéz időszakként. Mondjuk, számomra ez egy olyan színházi évad volt, amikor nagyon sokat dolgoztam, ősztől mindaddig, amíg leállították a színházi előadásokat, három próbafolyamatban voltam benne. Kicsit elfáradtam, így nekem a legjobbkor jött ez a leállás. Úgy érzem, mintha az elmúlt hetekben lehetőséget kaptam volna arra, hogy kipihenjem az elmúlt 33 évet, hogy csendben legyek önmagammal. A mindennapokban nehéz lassítani, leállni, olyan értelemben, hogy nem is érzi az ember, hogy túlpörög, hogy el van fáradva, igazából akkor döbben rá, amikor leállt.

Ebben a két hónapban egy olyan fajta csendet tapasztaltam meg, amiben sikerült önmagam történéseit talán kicsit jobban átvizsgálni, megfigyelni.