Hétköznapi történet
Amikor pár évvel ezelőtt először találkoztunk, úgy nézett rám, mintha egyenesen Jótündérországból érkeztem volna a lakótelepi bolt bejárata elé. Nem kérlelt alázatosan, a sorstársai jellegzetes, kedveskedve követelő hangján. Nem „nénikézett”. Egyszerűen csak nézett csodálkozó, csillagfényes tekintettel. Egy cukorkát tettem nyitva felejtett tenyerébe. Mint érzékeny, barna virágszirmok, úgy csukódtak össze ujjai a váratlan ajándéktól. A következő pillanatban aztán már bontogatta is az apró édességet.
– Köszönöm – mondta, mielőtt bekapta volna, és egész lénye mosolygott. Soha nem esett ilyen jól adni valamit egy idegennek.
Kicsit úgy éreztem magam, mintha én lettem volna a megajándékozott.
Az ezután következő hetekben, hónapokban gyakran keresztezték egymást az útjaink. A rövid, fekete hajú, sovány leányka már a második találkozáskor megismert, de nem próbált kunyerálni, aprópénzért vagy bármi másért rimánkodni az utca „ha egyszer adott, most miért ne adna?” logikája alapján. Csak köszönt. „Csókolom” – mondta az érdekből cselekvést nem ismerő, tiszta emberek hangján, és nem ragasztotta a köszöntés végére a „nénikét”.
Legtöbbször önfeledten boldognak láttam. Volt, amikor egy ütött-kopott rollerrel lavírozott a járókelők között, máskor egy elektromos hajtányt próbált önerőből minél sebesebb mozgásra bírni, vagy csak üldögélt valamelyik üzlet feljárója előtt, a lépcsőn. Mindig egyedül volt, és azt a benyomást keltette, mintha egészen a maga ura lenne. Egy fülledt, nyári estén aztán mégis csapatban tűnt fel. Megannyi, vele egykorúnak látszó gyerek és jó pár hangos felnőtt vonult végig a főúton, és ott masírozott ő is a társaságban, amelybe tökéletesen beolvadt, nekem mégis úgy tűnt – bizonyára korábbi benyomásaim és az ezekből adódó elfogultság miatt –, hogy valamilyen módon kirí a többiek közül. Észrevett, és köszönt, ugyanúgy, mint amikor nem voltak körülötte a családtagjai.
A következő találkozásunk újra hozott valami újat: a leányka arcát átmosó bánatcseppeket. Nem lehetett közömbösen, egy egyszerű üdvözléssel elmenni mellette.
– Mamám megvert – nézett rám igazságot kereső szemmel, amikor megkérdeztem, mi a baj. – Pedig nem csináltam semmit, nem én vettem el a gyermekpénzt a konyhaasztalról. Biztos a testvérem volt, ő szokott járni „ápárátozni” (sz. m. játékgépezni), neki kell. De nem vallja be, és mamám inkább neki hisz, mert őt szereti a legjobban mindünk közül.
– Hányan vagytok testvérek? – kérdeztem, és már meg is szégyelltem magam, amiért, ahelyett, hogy megvigasztaltam volna, hagytam, hogy önző kíváncsiságom vegye át az irányítást a párbeszéd fölött.
– Hatan, és az egyik unokatestvérem is velünk lakik, anyám testvérének a leánya. De ő már nagy, nem is mindig alszik otthon.
– Otthon, hol? – próbálkoztam egy újabb kérdéssel, mire a kislány kihúzta magát, és nem titkolt büszkeséggel vágta rá:
– Hát a Hidegvölgyben.
– Szeretsz ott lakni?
– Szeretek. Van kivel játszani, enni is kerül mindig, pityóka, kenyér, fuszulyka. Nem éhezünk.
– A többi testvéred hány éves?
– A legnagyobb fiú, a lopós 19, a másik két fiú 12 és 14. Van egy kicsi leánytesvérem, ő csak négy lesz jövő hónapban, a nagyobbik leány nálam egy évvel kisebb. De ő beteg, a fejével van baj, nem tud jól gondolkozni.
– És te mennyi idős vagy? – kérdeztem rá arra, ami régóta foglalkoztatott.
– Én két hét múlva leszek kilenc – mosolyodott el végre, aztán felpattant az üzlet előtti lépcsőről, ahol addig gubbasztott. – Haza kell menjek, mert sötétedik, és megint verést kapok mamámtól.
Szerettem volna a szüleiről is tudakozódni, és az is érdekelt, hogy jár-e iskolába, de mindezt már nem volt lehetőségem kideríteni, beszélgetőtársam ugyanis úgy szalad el, mintha láthatatlan erők kergették volna.
Ezután sokáig nem láttam. Pár hete a buszmegállóban talált meg újra a sötéten csillogó szempár. Kicsi ismerősöm éppen egy idősebb asszonynak mesélt valamit, amikor odaértem.
– Nálunk, a Hidegvölgyben egy nemrég született babának is ugyanaz a betegsége van, mint nekem – újságolta öntudatos mosollyal: – „rákmáj”.
Valami felfoghatatlan könnyedség bujkált a hangjában, mint egy szenvedélyes utazónak, aki élete kalandjára készül.
– Ha májrákod van, szívem, akkor vigyázz nagyon magadra, hogy ne fázz meg. Főleg a lábadtól ne – mondta az asszony fojtott hangon.
Már rég a buszon ültem, és még mindig újra meg újra lejátszódott bennem ez a jelenet. Előttem volt a kislány sovány arca, és arra gondoltam, ha nem kapom el ezt a beszélgetésfoszlányt, fel sem tűnik, mennyire megsárgult a bőre, mióta nem találkoztunk. Kikerülhetetlen volt a kérdés: mi vár rá az elkövetkező hetekben, hónapokban, ha tényleg az a diagnózisa, amit a buszmegállóban a jószívű idegen tudtára adott. Milyen lesz neki ez a karácsony, és hol köszöntenek majd rá az ezután következő szentesték? Földi lámpás marad-e még egy ideig a csillagfényű tekintet, vagy egy lesz az örömhír távoli őrzői közül?
