Puzzle-darab

• 2025-01-28 16:00:00

• Nagy Székely Ildikó

Hétköznapi történet

Orsolya pár hónap alatt éveket öregedett, legalábbis így érezte, és nekem is ezt mondta. Magamtól nem vettem volna észre a változást gesztenyebarna hajú, ránctalan arcú ismerősömön, de tudom, hogy ha a lélek veszít fiatalos erejéből, az sokszor a kívülálló előtt rejtve marad. Bár pszichológiai ismereteim könnyed olvasmányélményekben merülnek ki, gyanítom, hogy Orsival is valami ilyesmi történhetett.

– Azt szeretnéd, hogy az elejéről kezdjem? Egészen az elejéről? – fürkészett tekintetével, miután a lakótelepi kávézóban kényelembe helyeztük magunkat. Aztán választ sem várva belekezdett:

– Anyuék kiskoromtól minden elképzelhetőt megadtak nekem – a legdrágább játékokat, menő ruhákat, tucatnyi egzotikus nyaralást –, csak egyetlen dolgot nem: az önmagammal tölthető időt. Mindig valahova menni kellett, valaki mindig várt ránk egy elegáns étteremben, a színházban vagy egy luxuslakásban, nekem pedig kötelességem volt tökéletesen beleilleni a családi idill élő show-jába. Amolyan szabadon mozgatható puzzle-darab voltam, ami mindenhol megtalálja a helyét, és amit mindenki színpadiasan megcsodál. Sokáig nem éreztem, hogy ez számomra fojtogató lenne, ebbe nőttem bele, ez volt nekem természetes. Negyedik osztály vége felé döbbentem rá arra, hogy nincsenek igazi barátnőim. Nem is lehettek, hiszen csak az elit családi barátok kislányaival játszhattam egy-egy vendégség vagy közös utazás alkalmával a felnőttek távolról figyelő mosolyának visszfényében. 

– Mi hozta el számodra ezt a felismerést? – kérdeztem.

– Volt egy farsangi mulatság az iskolában, ahol sokféle páros játékot kezdeményeztek a pedagógusok, de engem nemigen választottak maguk mellé a többiek. Így legtöbbször valamelyik tanítónő fogta meg a kezem, és húzott magával befelé a vidám forgatagba. Egyetlen osztálytársam volt, akinek a szüleivel összejártak anyuék, de ő akkor éppen betegeskedett, így a gyerektársaságból nem volt kibe kapaszkodnom. Ez a tapasztalat sok mindent megváltoztatott bennem, de még évekig engedelmesen tűrtem anyuék szeretetnek álcázott önkényuralmát. A középiskola elején szálltam először szembe az akaratukkal. Akkor ismertem meg Sándort, aki több mint egy évvel idősebb volt nálam, és évismétlőként került az osztályunkba. Addig nem nagyon érdekeltek a fiúk, de ő már első nap megfogott a gyönyörű zöld szemével. Minden jel arra utalt, hogy én is tetszem neki, és amikor megkérdezte, hogy lehetne-e a padtársam, boldogan mondtam igent. Bár biztos, hogy addig nem sok időt fordított a tanulásra, mellettem igyekezett felzárkózni a jobb tanulók közé, és mivel nem volt buta gyerek, ez sikerült is neki. Tanítás után rendszeresen hazakísért, és egész úton úgy viselkedett, mint egy igazi lovag, még a táskámat is vitte. A szüleimnek persze semmit nem mondtam erről a bimbózó kapcsolatról, egy alkalommal azonban apu váratlanul utánam jött kocsival az iskolába, mert magával szeretett volna vinni egy üzlettársával szervezett ebédre. Amikor Sándor kezét fogva kiléptem az iskola kapuján, már ott várakozott a járdaszélen. Ahogy meglátott, szó szerint elsötétült a tekintete. Odajött hozzánk, és köszönés nélkül megragadta a csuklóm, én azonban kirántottam a kezem a szorításából, aztán – mintha mi sem történt volna – erőltetett vidámsággal próbáltam bemutatni neki a barátomat. Apu persze meg sem hallotta a szavaimat, csak annyit sziszegett a fülembe, hogy „ezt majd otthon megbeszéljük”, azzal sarkon fordult, bevágta magát a kocsiba, és elszáguldott. Ettől kezdve hatalmasat változott a családi életünk. Mindkét szülőm úgy tekintett rám mint közellenségre, a zsebpénzemet is megvonták. Szerencsémre a korábbi bőséges „adományaikból” eleget tettem félre, így amire szükségem volt, továbbra is megvehettem magamnak, meg aztán ösztöndíjam is volt. A legnehezebben azt viseltem, hogy hónapokig nem szóltak hozzám a szüleim. A kis puzzle-darabkájuk már nem illett az általuk kreált képbe, így gyakorlatilag úgy tettek, mintha nem is létezne. Enni azért persze továbbra is kaptam, de egy falat sem esett jól abban az időszakban. Semmi mást nem kívántam, csak azt, hogy valahogy végleg kiszabadulhassak az otthoni aranykalitkából. Időközben egyre komolyabbá vált a kapcsolatunk Sándorral, a szüleit is megismertem. Egyszerű, tisztességes emberek voltak, és feltétel nélkül elfogadtak. Amikor a tizenkettedik osztály végén, a bankett napján Sándor megkérte a kezem, áldásukat adták ránk, anyuéktól eltérően, akik kijelentették, hogy akkor fel is út, le is út. Tudom, hogy szinte hihetetlen, de a továbbiakban tényleg kivonultak az életemből, még az esküvőre sem jöttek el, és persze megvontak minden anyagi támogatást. 

– Hogyan sikerült így boldogulnotok a pároddal? – szólaltam meg újra.

– Érettségi után mindketten munkát kerestünk, egyetemre egyikünk sem gondolt az anyagi körülmények miatt. Szerencsénk volt, mert rövid időn belül ugyanabba a bevásárlóközpontba vettek fel mindkettőnket, engem kasszásnőnek, Sándort árumozgatónak. A házasságunk első három évében Sándor szüleinél laktunk, és közben a fizetésünkből sikerült megtakarítanunk annyit, hogy anyósomék segítségével bankkölcsönt vegyünk fel egy kicsi, kétszobás lakásra. Úgy tűnt, hogy minden sínen van, éppen csak gyerekünk nem született, bár nagyon vágytunk rá. Az egymás iránti szerelmünk azonban kiállta az idők próbáját, sőt mostanra olyan szövetséggé alakult, ami nélkül, úgy érzem, levegőt sem tudnék venni. Két éve azonban a feje tetejére állt az életem. Anyut elvitte egy áttétes mellrák, apám pedig teljesen magára maradt. Ebben az időszakban ültünk le újra egy asztalhoz annyi év után. Már az első szavaiból észrevettem, hogy valami nincs rendben vele, de meghatott, hogy újra kezd ragaszkodni hozzám. Ez már inkább egy gyermeki kötődés volt a részéről, nem a korábbi, uralni akaró szeretetféleség. Egyre gyakrabban kezdtem járni hozzá, és amikor tavaly novemberben elcsúszott a fürdőszobában, és eltörte a combcsontját, megfogadtam, hogy amíg gondozásra szorul, folyamatosan mellette leszek. Így az ünnepeket is nála töltöttem, és a mai napig hetente többször meglátogatom. De nem könnyű vele lennem. Amikor az év első napján elmentem hozzá, megvádolt, hogy elvettem a félretett pénzét, pedig egy banit sem kértem tőle, mióta újra megtaláltuk egymást. A következő látogatásomkor persze már semmire sem emlékezett. Vannak pillanatok, amikor olyan, mint régen, máskor egy idősíkok közt eltévedt idegennek tűnik. Hát ez az, ami miatt az ősz végétől éveket öregedtem – nézett rám újra fürkészőn beszélgetőtársam. Segítségkérés volt a tekintetében, de erre a helyzetre bennem nem voltak válaszok.