Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mi mindenből kanyaríthat történetet egy író, mennyire érzékelhető a sikerkönyv-, azaz bestsellerírók mellett a maga igazát jól ismerő igazi alkotó hangja, meg kell, illetve meg lehet-e felelni az írás folyamatában az olvasói elvárásoknak, és egyáltalán: mi is a mai regény? – ezek a kérdések ösztönözték közös gondolkodásra a november 14–17. között zajlott 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár pénteki irodalmi estjének meghívottjait és házigazdáját. A Nemzeti Színház Kistermében Vida Gábor Darvasi Lászlót, Kukorelly Endrét, Láng Zsoltot, Szécsi Noémit és Zoltán Gábort vonta be a prózaírói lét körkérdéseinek játékába.
Az együttlét elején Vida egyebek mellett arról faggatta meghívottjait, hogy mennyire meghatározó a mai író számára a 19. századi regény lineáris szerkezete. Kukorelly Endre ennek teljhatalmát egy antik példával, a dolgok közepébe vágó, in medias res-szerű homéroszi történetmondással cáfolta. Láng Zsolt szerint a regény „annyira nyitott szerkezet, hogy bármi belefér, az is, ami nem feltétlenül egy történet”. Szécsi Noémi elárulta, hogy ő a 19. századi regényírókon nevelkedett, és azért akart író lenni, hogy úgy alkosson, mint Balzac vagy Jókai.
– Úgy képzeltem el, hogy az író a regényben egy világot teremt. Aztán kiderült, hogy ez egy csomó praktikus dologgal ütközik, a poétikai dolgok összeütköznek a körülöttünk levő világgal, ami megváltozott ahhoz képest, amilyen akkor volt, amikor én voltam gyerek. Ahhoz, hogy regényt írjunk, pénzt kell szerezni, az utóbbi tíz-húsz évben ilyen tekintetben is nagyon megváltozott az irodalom alapja. Ez is nagyon befolyásolja azt, hogy mi ma a regény – vélte Szécsi Noémi.
– Mi az, amit el kell vagy el szabad mesélnie az írónak? – kapcsolt az eszmefuttatáshoz egy újabb kérdést az est moderátora.
Zoltán Gábor szerint olyasmivel érdemes próbálkozni, ami eleve történetszerű, és amit az emberek igaznak éreznek, ami „olyan igazságot tartalmaz, amire a világ ki van éhezve”, ugyanakkor a történet „nem más, mint az író önképének a megsokszorozása”. Darvasi László elmesélte, hogy amikor fiatalokkal találkozik, ki szokta nekik fejteni, hogy a regény és a novella között alapvetően az a különbség, hogy „a novella mint elbeszélés nagyon meghatározott és nagyon törvénytisztelő »állampolgár«, azzal együtt, hogy a legdurvább dolgokat is bemutathatja, a regény ezzel szemben majdhogynem egy definiálhatatlan kalandja az irodalomnak”. Darvasi szerint majdnem minden novellából lehetne regényt írni, de fordítva ez már nem állja meg a helyét.
A továbbiakban az olvasókat tömegesen vonzó lektürírók kérdése is felmerült, pontosabban az, hogy milyen életesélyei lehetnek egy másféle, nem meghatározott sikerrecept szerint született műnek. Zoltán Gábor ennek kapcsán arra az egész magyarországi társadalmat megmozgató szavazásra emlékeztetett, amellyel a „nagy”, azaz abszolút kedvenc könyvet keresték, a győztes pedig nem valami könnyed olvasmány, hanem két klasszikus, az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk lett.
Az olvasói elvárások kapcsán Láng Zsolt úgy vélte, hogy az olvasó ilyesmivel nem rendelkezik, inkább csak ízlése van, ezért sem kell a regénynek a befogadóhoz igazodnia, és éppen „ebben a nem igazodásban van esélye, mert csak annak lehet esélye, ami ismeretlen, ami nem manipulálható, nem birtokolható”. Ezzel szemben Darvasi László szerint a klasszikus olvasónak igenis vannak konkrét elvárásai, amelyek különösen a heuréka-örömökben, felkiáltásokban érhetők tetten. Ezekkel a megnyilvánulásokkal az olvasó nem a meglepődésének vagy a katarzisélményének, hanem az önigazolásának ad hangot.
Lehet-e jól igazodni az olvasói elvárásokhoz? – hangzott el a következő kérdés, amire Szécsi Noémi elárulta, hogy az utóbbi tíz évben szakmai okokból főleg 19. századi és 20. század eleji regényeket – inkább rosszakat, mint jókat – olvasott, és arra a következtetésre jutott, hogy az elit kultúra kitágíthatatlan.
– Az írók mindig boronganak egy kicsit azon, hogy a megoldásaik, a poétikai felfogásuk mekkora térre terjeszthető ki, és ez a tér mindig korlátozott – szögezte le.
Az együttlét házigazdája a továbbiakban a regények jövőjére kérdezett rá, arra, hogy mi az esélye annak, hogy 20-30 év múlva is levesz az olvasó a polcról egy bizonyos könyvet. Szécsi Noémi félig poénosan jegyezte meg, hogy ha sorozatot forgatnak a műből, akkor a későbbiekben is lesz olvasottsága. Vida erre Adyt idézte – „egy frászt az utókornak” –, majd azt tudakolta beszélgetőtársaitól, hogy az alkotás folyamatában lebeg-e előttük egy képzelt olvasó, akinek valamilyen szinten igyekeznek megfelelni.
– Szerintem nincs semmilyen külső tényező. Amikor írok, arra törekszem, hogy önmagának feleljen meg az a nyelv, az a forma, a történés, az antitörténés. Ha ez véletlenül olvasóra talál, megtalálja az olvasó reményét, az csodálatos dolog, de szerintem alkotás közben nem lehet kinézni a szövegből. Maga az írás egy remény, egy reményteljes folyamat, amiben minden benne van, és ehhez más is hozzácsatlakozhat a saját reményvágyásával – összegzett Darvasi László. Vida Gábor egy Borges-idézettel zárta le az estet: „Azért olvasunk, mert örömet okoz”.