Pintér Janka: Életem fontos állomása Marosvásárhely

Csinos, magas, mosolygós lánnyal ülünk az egyik marosvásárhelyi kávézóban, nem messze a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemtől. Nem véletlenül. Nem sokan tudják, hogy beszélgetőtársam, Pintér Janka másodéves színművészeti hallgató Janza Kata, a népszerű magyarországi színésznő és Pintér Tibor színész, a Nemzeti Lovasszínház igazgatójának a lánya. Amint a beszélgetésből kiderül, számára kifejezetten jó, hogy kevésbé ismert. Azt is elárulta, hogy bár sokak szerint predesztinált volt erre a pályára, mégsem volt könnyű az idáig vezető útja. 

– Bevallom, azzal az előítélettel ültem le veled beszélgetni, hogy egy olyan lánnyal találkozom, akinek a génjeiben van a színészet, és számodra az egyetem csak papírforma. Ennyire nyilvánvaló volt életed során, hogy folytatnod kell szüleid foglalkozását? 

– Számomra igen, de az út nem volt zökkenőmentes. Valóban, már az anyaméhben szívtam magamba a színház légkörét. Születésemkor édesanyám karrierje csúcspontján volt. Nagyon sok szerepet kapott, gyakran volt a színházban, és engem pólyásan vitt az előadásokra, mondta, hogy a jelenetek között szoptatott az öltözőben. Ezenkívül sokszor a nagymamám vigyázott rám. Azt is mesélte, hogy csecsemőkoromban többször elaludtam az öltözőben, és amikor a hangszóróban az ügyelő a színpadra kérte valamelyik színészt, felriadtam, és elkezdtem sírni, emiatt a kollégai sajnáltak. Ezek a nagyon zsenge kortól kezdődő élmények tagadhatatlanul meghatározóak voltak számomra. Talán már akkor belém ivódott a színházszeretet. 

– Van olyan gyerek, akiben a szülők elfoglaltsága miatt egyfajta ellenszenv alakul ki a szakmájuk iránt, hiszen „ez elveszi tőlük” az anyukát, apukát. Nem voltál néha dühös emiatt? 

– Nem így tekintettem szüleim szakmájára. Szerencsére a nagyszülőkkel lakunk egy házban, akik nagyon sokat segítették szüleimet a nevelésemben, és bébiszitterem is volt. Tulajdonképpen nagyszüleim ellenezték, hogy színészi pályára lépjek. Nagyon neves középiskolába, a budapesti Veres Péter Gimnáziumba iratkoztam be, hogy valami jól kereső szakmám, fényes karrierem legyen. Bármennyire próbáltak a nagyszülők más irányba terelni, észrevettem, hogy az általános iskolai nyolc év alatt inkább a humán tantárgyak érdekeltek, a magyar irodalom. Ezenkívül író- és színjátszó szakkörre jártam, ahol sikeres voltam. Versmondó versenyeken vettem részt, én konferáltam a gimnáziumban szervezett rendezvényeken, elküldtek a Kazinczy Ferenc szép beszéd versenyre. Mindezek ellenére a szüleimnek nem voltak elvárásaik velem szemben ezen a téren, inkább arra ösztönöztek, hogy jól tanuljak. Akkor még nem igazán dőlt el, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”. Miután elvégeztem a gimnáziumot, a tanulmányi eredményeknek megfelelően jelentkezni kellett a felvi.hu internetes vizsgafelületen valamelyik felsőfokú tanintézményhez, első opcióként beírtam a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakát. Megmutattam a bejegyzést a nappaliban a nagyszüleimnek. Mintegy kétórás beszélgetés után meggyőztek, hogy válasszam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi és államtudományi karát. Az volt a színművészet ellen az érv, hogy ez egy nagyon nehéz a szakma, nem igazán lehet családot fenntartani ilyen karrier mellett. Példaként hozták fel édesanyámat, aki szerintük csak a család összefogásával, támogatásával tudott maximálisan jelen lenni a színpadon. Mi történik, ha nekem nem lesz hátterem? A legfontosabb a biztonság, ehhez pedig olyan szakmát kell választanom, amellyel pénzt kereshetek, és ezzel megteremthetem magamnak a létbiztonságot, ez pedig a jogi szakma. Nagymamám ügyvéd, ezért ajánlotta kitartóan nekem ezt a pályát. Az is elhangzott, hogy majd kerül egy gazdag férj, aki eltart engem. Amúgy a színházi szakmában nagyon nehezen lehet elhelyezkedni. Elfogadtam ezeket az érveket, és beiratkoztam a jogi egyetemre. 

– Mi győzött meg arról, hogy mindezek ellenére mégis a színművészetet válaszd? 

– Időközben rájöttem arra, hogy számomra más értékek a fontosabbak, mint amit nekem akkor előtérbe helyeztek a nagyszüleim. Nemcsak a generációkülönbség miatt. Számukra az életben a biztonság a fontos, én pedig hiába élnék így, ha ettől nem vagyok boldog, ha nem tapasztalom meg azt, amire vágyom. Sokáig csalódott voltam, hogy miért nem fogadják el ezt a döntésemet. Két és fél évet jártam a jogi egyetemre, ami őszintén szólva kínszenvedés volt számomra. Nem tudtam megtanulni az alapokat, nem kötöttek le a jogi esetek, amelyekről még az ebédszünetben is vitatkoztak a társaim. Akkor is a színészetről álmodoztam. Közel van a színművészeti egyetem a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának épületéhez, ezért időnként ott tartották a felvételit. Többször láttam, amint a folyosón jártam, hogy valamelyik terem ajtajára kiírták: SZFE-felvételi. Elképzeltem, hogy kijövök a római jogról szóló előadásról, és „betévedek” a terembe felvételizni. Aztán egyszer csak megszületett bennem a döntés, hogy ha már ilyesmiről álmodom, akkor váltsam is valóra az elképzelést. Gyötrődésemnek lelki, fizikai tünetei is jelentkeztek. Édesanyám látta, hogy nem vagyok jól. Stresszes állapotba kerültem, nehezen keltem fel reggel, és a gyomorfekély jelei is előálltak. Anyukám azon volt, hogy foglalkozzam bármivel, csak legyek jól. Édesapám meg, amikor megtudta, hogy abbahagyom a jogi egyetemet, azt mondta: „itt az idő, hogy megtudja a világ, ki az a Pintér Janka!” Nagyszüleim végül elfogadták a döntésem. Ezt nagyon kedvesen, akkor vettem észre, amikor már a színházi szakmához szükséges szakkönyveket kezdték nekem vásárolni. Beiratkoztam a Pesti Magyar Színiakadémiára, Halasi Dániel és Szabó Attila osztályába. Ez egy magánjellegű, gyakorlati képzés volt. Azért is választottam ezt a tanodát, mert tudtam, hogy innen néha kiválogatnak diákokat a színművészeti egyetemre vagy akár nagyobb produkciókba is, és titkon arra számítottam, hogy felfigyelnek rám. Az itt szerzett diploma nem ért fel az egyetemi oklevéllel, ezért az is bennem volt, hogy ha már végre erre a pályára léptem, akkor magasabb fokon is sajátítsam el a szakmát, így nem mondtam le az egyetemi felvételiről. Először a kaposvári színművészeti egyetemre, majd a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkeztem, ahol átmentem a harmadik rostán is. Sokan biztattak az egyhetes felvételi időszak alatt, de végül kiestem. Így utólag, lehet, hogy túlzottan akartam bizonyítani, „túltoltam” a jelenetet… Ettől elkeseredtem, hiszen úgy tűnt, semmi nem jön össze, és sehol nem vagyok az életben. Aztán találkozott édesanyám Béres Attilával, a miskolci színház igazgatójával, akinek az édesapja, Béres András a marosvásárhelyi egyetem volt tanára, és ő ajánlotta figyelmünkbe az itteni Művészeti Egyetemet. 

– Amikor elfogadtátok az ötletet, könnyű kiútnak számított a marosvásárhelyi egyetem, vagy volt némi aggály azért, hogy távolabb – bár magyar környezetben, de idegen országba – felvételizz?

– Jártunk családi és iskolai kirándulások alkalmával Erdélyben, voltam Marosvásárhelyen is, nem volt teljesen idegen számomra a környezet. Nem földrajzilag tűnt távolinak a város, hanem inkább amiatt aggódtam, hogy elszakadok a budapesti élettől, a barátaimtól, a családtól, hiszen nagyon családcentrikus vagyok. Azzal a gondolattal hozott gépkocsival a felvételire édesanyám, hogy ha nem tetszik nekem ez a lehetőség, akkor azonnal hazautazunk. Már a felvételin láttam, éreztem, ez egy olyan hely, ahol végre igazán önmagam lehetek. A vizsga is közvetlenebb volt, mint Budapesten. Mindenki a bizottságban szurkolt nekünk, bátorított, a tanárokat sem érdekelte, hogy ki vagyok. Értékelték a tudásomat és az elszántságom, hogy nagyon be akartam jutni… És sikerült. 

– Ezek szerint jó úton vagy.

– Igen, és nemcsak én, hanem a szüleim is nagyon örültek ennek, hiszen ennyi csalódás után végre megállhatok a saját lábamon. Első évben még bennem volt a bizonyítási kényszer. Most már elhiszem, hogy nekem az életben valóban ezt kell tennem. Mindezen túl pedig igazi életre szóló lecke lehet az is, hogy önállóan kell gondoskodnom magamról egy teljesen új környezetben. Szakmailag nem látok semmi különbséget az itteni és a magyarországi oktatás között. Bár, amint említettem, nem volt idegen számomra a színészmesterség, és nagyon hasznos dolgokat tanultam a színitanodában, itt mindent az alapoktól kezdtünk elsajátítani, ami jó, hiszen ez rendszerezi bennem a tudást, több eszközt ad a kezembe, amivel mondjuk felépíthetek egy karaktert, és természetesen sok más egyebet is elsajátíthatok. És nem utolsósorban a magamra utaltság is jó lecke. Bár aggódnak értem, mint minden szülő, azért a szüleim elfogadták, hogy végre révbe jutottam, kezdek felnőtté válni. Nagymamám persze még mindig elküldi az otthoni fasírtcsomagot a párommal. Annak örülök, hogy sikerült kialakítani az itteni életet. Nagyon sok kulturális program van, amelybe bekapcsolódom évfolyamtársaimmal együtt. 

– Bár korai még a kérdés, zárjuk ezzel a beszélgetést: hogyan tovább? 

– Eleinte úgy volt, hogy az egyetem elvégzése után mindenképpen visszamegyek Budapestre, és Magyarországon keresek majd állást, de egy kicsit elhalványult bennem ez az elképzelés, mert ott sem igazán kapkodnak a színészek után. Ezért, ha netán valamelyik erdélyi színháztól kapnék lehetőséget, elfogadnám. Az sem titok, hogy a párkapcsolatom és a családom nagyon hazahúz, de még hátravan három egyetemi év, úgyhogy jelenleg nincs konkrét elképzelésem, nyitott vagyok mindenféle lehetőségre, kihívásra. Úgy érzem, szerelmes vagyok, úszom a boldogságban, életem fontos állomásához érkeztem.