Pici lány óriási tehetséggel

Fogyatékkal élőként is lehet teljes értékű életet élni

Apró termetű lány, akiben óriási tehetség lakozik – a 24 éves Nyikó Anettától mindannyiunknak van mit tanulni. Egy születési rendellenesség teszi nehezebbé az életét, fogyatékkal él, azonban ez nem akadályozza meg abban, hogy boldog, teljes életet éljen: egyetemet végzett, mesterizett és programozóként dolgozik, emellett énekes, slammer, egy zenekar tagja, önkéntesként pedig mások megsegítésén fáradozik. És talán ami a leginkább csodálatra méltó, hogy árad belőle a pozitív kisugárzás, állandóan mosolyog. Anetta az önsajnálat helyett a másik utat választotta: aktív életet él, és tesz azért, hogy az álmai valóra váljanak. 

– A betegséged veleszületett rendellenesség vagy baleset következtében alakult ki? 

– Születésem óta együtt élek vele, a két térdem teljesen el volt csúszva, nem volt kapcsolat a combcsont és a lábszárcsont között. Tízéves koromig tizenegy műtétem volt, hogy annyira helyrehozzanak, hogy tudjak járni. A tizenkettedik, korrekciós műtétem idén májusban volt. Emlékszem, minden nyáron, amikor más nyaralni ment, én a kórházba, műtétre. A jobb lábam sokkal rosszabb állapotban volt, emiatt a balt terheltem jobban, így a bal forgómmal lett nagyobb probléma. Mindemellett egy másik diagnózisom is van: az achondroplasia, azaz törpenövés. Ritka betegség, gyerekkoromban orvosi konferenciákon elemezték az állapotomat. 

– Gyerekként mennyire sikerült elfogadnod az állapotodat? Nem lehetett könnyű végignézni, hogy a többi gyerek a ház előtt szaladgál, neked pedig nem adatott ez meg. 

– Szerencsém volt ebből a szempontból, mivel egy kisebb faluban éltem, ahol mindenki mindenkit ismer. Nyolcan voltunk az osztályban, és szoros, baráti kapcsolatban álltam az osztálytársakkal, teljesen elfogadtak. Ami nyomot hagyott bennem, az a biciklizés iránti vágy, mindig szerettem volna kerékpározni, de nem volt egyensúlyérzékem. Miután kinőttem a pótkerekes biciklit, előfordult, hogy sírva néztem az ablakban, ahogy a többiek bicikliznek, szaladgálnak. Viszont két szomszéd gyerekkel nagyon szoros barátságban voltunk, és nem hagyták, hogy bent üljek a házban, vittek magukkal, ha kellett, babakocsiba ültetve, vagy bejöttek hozzám játszani. 

Érdekes, hogy gyerekkoromban az álmaimban sosem láttam magam, nem láttam a testem, hogy hogy nézek ki. Volt egy időszak, amikor arra lettem figyelmes, hogy az álmaimban a saját, jelenlegi testemmel jelenek meg, nem szépítve, nem eltakarva, hanem úgy, ahogy vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy a tudatalattimban is elfogadtam, hogy ez van, ebből kell kihoznom a maximumot. Nemcsak a fogyatékkal élőknek, hanem mindenkinek kellene egy kis lendület, hogy mind egymás társaságát, mind a jó időt, azaz a mindennapi apró, pozitív dolgokat tudjuk értékelni. Hét-nyolcadik osztályos koromban egy időre depresszióba estem, beköszöntött a kamaszkor, megromlott a kapcsolatom az osztálytársaimmal, és a mélypontra kerültem. Ugyanebben az időben veszítettem el nagytatámat, akivel nagyon szoros kapcsolatban álltam. 

– Hogy sikerült ebből kilábalnod?

– Mindez nyolcadik osztályban történt, kilencediktől pedig iskolát kellett váltani, és matematika-informatika szakra az osztályból egyedül én akartam menni. A szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy olyan szakirányt válasszak, ahol szellemileg tudok fejlődni, ahonnan nagyobb a lehetőség a továbbtanulásra. A nyári vakációban kezdtem gondolkodni azon, hogy ha úgy megyek be az új iskolába, új emberek közé, hogy nem fogadom el magam, akkor nem várhatom el az új közösségtől, hogy elfogadjanak. Igazából kompromisszum volt saját magammal szemben, és ez átlendített a mélyponton, azt mondtam, hogy muszáj változtatni. Ugyanakkor soha nem voltam az az ember, aki a sarokba húzódva ül otthon, és nem csinál semmit, nem akartam ilyen életet élni. Elkezdtem otthon, a faluban kántorizálni, a zene mindig is lelki feltöltődést jelentett, már kiskoromban is zenéltem, zongoráztam. Eredetileg művészeti iskolába szerettem volna menni, de anyukámék lebeszéltek. 

– Az egyetemi évek alatt is igen aktív tagja voltál a közösségnek, általános iskolában is jó viszonyban voltál a társaiddal. Érezted-e valaha, hogy kiközösítenek?

– Nem éreztem ezt, és a saját tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy ha kiközösítenek valakit, legyen az mozgássérült, vagy egészséges személy, az valamelyest rajta is múlik, nem kizárólag a többieken. Ha én mindvégig visszahúzódó és búskomor lettem volna, ha nem megyek és nem törtetek, hogy én is itt vagyok, engem is vigyetek magatokkal, akkor persze hogy otthagynak, hogy rontom a csapat hangulatát. Sokszor tettek megjegyzéseket rám is, mint a közösség bármely más tagjára, de tudni kell ezeket kezelni. Én azt is szoktam mondani, hogy engem nehéz megsérteni gyerekes megjegyzésekkel, mert vagy visszamondok, vagy nem úgy fogom fel, mint a személyemet érintő bántás. 

– A társadalomban, akár végigmenve az utcán, mit tapasztalsz, hogyan viszonyulnak az emberek a fogyatékkal élőkhöz?

– Már az iskolában rájöttem, hogy minden csoda három napig tart. Egy hétig kuriózumnak számított a jelenlétem, aztán természetes volt, hogy ugyanolyan tagja vagyok a közösségnek, mint bárki más. Aki meg akart velem ismerkedni, mindig nyitott voltam rá, a mai napig az vagyok. Az egyetemen is azt tapasztaltam, hogy egy hétig furán néztek rám, utána részt vállaltam a különféle egyetemi tevékenységekben, a hallgatói önkormányzat tagja lettem, és látták, hogy aktív vagyok, teszek a közösségért, tudok élni, így teljesen természetesen viszonyultak hozzám. 

– A marosvásárhelyi Sapientia egyetemen végezted az alapképzést, majd a mesterit. Hogyan kerültél Vásárhelyre, hogyan tudott elengedni a családod egyedül egy idegen városba?

– Kovászna megyéből, Székelyszáldobosról származom, ez egy Barót melletti kis falu. Mindig úgy neveltek, hogy minél önállóbb legyek, mert tudták a szüleim, hogy másként nincs esélyem majd egyedül boldogulni. Az orvosom is teljes mértékben támogatott ebben. A szüleim tudatosan az informatika szakterület felé irányítottak. Tudták, hogy ha nem tanulok tovább, ha az eszemmel nem tudom megkeresni majd a napi kenyérrevalót, fizikai munkát nem fogok tudni végezni. Ha bármi probléma lesz velük, lehessenek nyugodtak, hogy különösebb segítség nélkül meg tudok majd élni. 

Természetesen nehéz volt nekik az elengedés, nagyon sok opciót megvizsgáltunk, hogy mi lesz a legjobb. Hiába akartam továbbra is zenét tanulni, a jövőre nézve stabil lehetőséget kellett válasszak, ami majd biztonságos munkahelyet jelent. A teológiára is gondoltunk, viszont azért Kolozsvárra kellett volna menni, ami elég messze van az otthonomtól, nagyváros. Szóba jött még Brassóban az informatika, de a testvérem ott végzett, így tudtuk, hogy különböző épületekben voltak az órák, nehéz lett volna számomra a közlekedés. 

Több egyetemre írtam, de vagy nem kaptam választ, vagy csöppet sem biztató válaszok érkeztek, nem igazán kívántak támogatni egy fogyatékkal élőt a továbbtanulásban. Szóba került a Sapientia is, tudtuk, hogy akkor nyitják meg a bentlakás épületét, amikor kellene kezdjem a tanévet. Kiváló lehetőségnek bizonyult, hogy közvetlenül az egyetem mellett van a szálláshely, így írtam a vezetőségnek, és a dékán úr azonnal személyes beszélgetésre hívott. Egy hét múlva elmentünk a szüleimmel, a dékán úr az ajtóban várt, és készségesen minden opciót felvázolt. A bentlakásban akadálymentesített szobák vannak, az egyetem is az, kulcsokat kaptam a hátsó bejáratokhoz, hogy megkönnyítsék a közlekedésemet. Maximálisan támogattak, a beköltözéskor és az öt egyetemi év alatt mindenben. Példaértékű volt a viszonyulásmódjuk.

– Mikor kezdtél dolgozni? 

– Mesteri alatt már dolgoztam. Ez is igazából az egyetemnek köszönhető. Több állásbörzét, tudományos diákköri konferenciát szerveztünk, amelyeken jelen voltak cégképviselők, megismerkedtünk velük, tehát már nem idegenként mentem interjúra. Programozóként dolgozom, számomra ez ideális munkahely. Az elején kételkedtem, egyetem alatt sokszor megfordult a fejemben, hogy való-e nekem ez a szakma, mivel egyáltalán nem vagyok gép előtt ülő típus, viszont amióta dolgozom, még jobban megszerettem ezt a szakterületet, hiszen komoly csapatmunkát, időmenedzsmentet feltételez. 

– Említetted, hogy a Sapientia egyetem akadálymentesített; mi a tapasztalatod a városban, hogyan tud közlekedni egy fogyatékkal élő személy? 

– Ahogy lejövünk a Sapientiáról, megszűnik az akadálymentesített világ. Nagyon nehéz a városban, egyedül tolószékkel nem merek elindulni, egyrészt a közbiztonság, másrészt az akadálymentesítés teljes hiánya miatt. A központban például előfordul, hogy a gyalogátjáró egyik felén egyedül is le tudok jönni, de a másik felén, a mintegy harminccentis feljárón már nem tudok felmenni a járdára. Ha sokat kell mennem, tolószékkel indulok el, és megkérek valakit, hogy segítsen. Rövid távon vagy munkahelyre nem használok tolószéket, gépkocsival és bottal közlekedem. Az egyetemi évek alatt kialakult egy komoly baráti társaság, amelyre mindenben számíthatok, bárkit felhívhatok, jönnek és segítenek, ha valamit el kell intéznem.

– A Sapientia egyetem évzáró ünnepségein a gyönyörű hangoddal minden alkalommal könnyeket csaltál a jelenlévők szemébe, hiszen ott állt egy pici lány, akiben óriási tehetség lakozik... Mióta énekelsz? 

– Gyerekkorom óta énekelek. A műtétek után kemény gyógytorna volt előírva számomra, ami óriási fájdalommal járt. Anyum volt a gyógytornászom, ő tornáztatott, és hogy elterelje a figyelmemet a fájdalomról, énekeltünk, népdalokat, bármit. Megvolt a sorrend, tudtam, hogy melyik éneknél melyik gyakorlat esedékes, és még mennyi van hátra. Nem a fájdalomra koncentráltam, hanem az énekre. Később beírattak zongoraórára, mivel kiderült, hogy van hallásom, tehetségem, majd a kántorizálást is sokáig űztem. 

– Amellett, hogy programozóként dolgozol és gyönyörűen énekelsz, rendkívül aktív életet élsz: önkénteskedsz, slam poetryvel foglalkozol, egy zenei társulat tagja vagy... Hogyan indult mindez?

– Létrejött Sepsiszentgyörgyön a United by Music nevű egyesület, holland mintára, és meghirdettek egy zenei versenyt fogyatékkal élők számára. Igazából magáért az élményért jelentkeztem, nem azért, hogy bármit is elérjek vele, hiszen akkor már stabil megélhetésem volt. Bekerültem a döntőbe, a legjobb négy közé. A fődíj az volt, hogy kimentünk Hollandiába, egyhetes turnéra, minden este koncertünk volt, ottani zenekar kísért. Igazi zenészek, igazi színpad, igazi közönség, taps, fények, öltöző, smink, nagyon magával ragadott ez az élmény. 

A slam poetry a baráti társaságban indult egy fogadásból. Verseket írok, és éppen a születésnapomon került sor egy slam poetry versenyre, elmentünk a barátokkal, beneveztem, és második lettem. Majd bejutottam az erdélyi döntőbe, ott is második helyet nyertem az idén. Azt látom, hogy a slam poetry eléggé közel áll a fiatalokhoz. A verseimmel nem feltétlenül tudom megszólítani őket, a slam poetry révén azonban olyan valóságokat lehet kimondani, a fogyatékkal élők jelenlétét a társadalomban, amit talán nehéz feldolgozni, de muszáj, mert a mindennapok része. Tabutémaként kezeli ezt a társadalom, a slam pedig olyan keretet ad az egésznek, hogy „ütnek” ezek az információk.

– Egyébként úgy érzed, hogy ez a tapasztalat: tabuként kezeli a társadalom a fogyatékkal élők jelenlétét? 

– Édesanyámmal nemrég beszélgettünk arról, hogy a kommunizmusban el voltak rejtve a fogyatékkal élők, mivel nem illettek be az ideális képbe. És úgy látom, hogy ennek a szemléletnek még mindig maradtak nyomai. Még mindig nem akarjuk észrevenni, hogy a társadalom nem tökéletes, vannak fogyatékkal élők, és a társadalom velük együtt az, ami. Azt az üzenetet kell eljuttatni az emberekhez, hogy ne problémaként tekintsenek ránk, mert ugyanolyan tagjai vagyunk a társadalomnak, mint bárki más. Nem kell elrejteni, nem kell szépíteni, nem lehet megoldani, ez egyszerűen van. 

– Kemény munkával, kitartással megteremtetted magadnak a megélhetést, biztos munkahelyed van, támogató baráti kör áll melletted. Hogyan tovább, milyen terveid vannak?

– Hollandiában lehetőséget kínáltak nekem, hogy költözzek ki, segítettek volna elhelyezkedni, valamint a programozói, illetve a zenei karrierem kiépítésében. De úgy érzem, a Jóisten nem véletlenül teremtett ide és ilyennek, amilyen vagyok. Nem véletlen az, hogy ide születtem, egy visszamaradottabb országban kell boldoguljak, valami célja van ennek. Keresem ezt a célt. Sok embertől érkezik visszajelzés, hogy segítek változtatni a felfogásukon, hogy pozitív hatással vagyok rájuk. Óriási erőt ad nekem nap mint nap, hogy van olyan ember, aki a szemembe nézett, és azt mondta, én vagyok a példaképe. 

Álmodozó vagyok, rengeteg tervem, álmom van. Egyik közeli tervem, hogy továbbvigyük a zenekart, amelyben mindannyian fogyatékkal élők vagyunk, négyen fizikai, a többiek szellemi fogyatékkal élnek. Ennek köszönhetően döbbentem rá, hogy milyen ereje van a zenének, hogy egy hétvége alatt egy zeneszámot színpadra állítottunk úgy, hogy a társaság nyolcvan százaléka nem tud angolul. Tavasszal immár együttesként készülünk egy hollandiai turnéra. Emellett a munkahelyemen is szeretnék tovább fejlődni, remélem, majd egyszer családot is alapíthatok.