Őrzőink

Létük természetes, és sokszor, talán épp ezért, észrevétlen. Pedig akkor is ott vannak a közelünkben, amikor nem látjuk vagy nem akarjuk látni őket. Amikor úgy érezzük, már nem kell megigazítaniuk rajtunk éjszaka a takarót, amikor zavar, ha reggel szendvicset csempésznek a táskánkba, és ha sokadjára hívnak fel ugyanazzal a kérdéssel. Karnyújtásnyira vannak mindig, és őrködnek. Eresedő kézzel igazgatják előttünk az utat, dagadó lábbal szaporáznak utánunk, hogy megérintsenek, megállásra késztessenek, ha látják, tudják, hogy nem jó az irány. Azt mondta nemrég egy édesanya, az igazi élete a gyermekei születésével kezdődött. Ezt én is pontosan így érzem, és biztos vagyok benne, hogy még sokan így gondolják. De az már ritkábban jut eszünkbe, hogy a mi érkezésünk is épp ennyire sorsfordító volt valakik – édes-

anyánk, nagymamánk – életében. Nem csak ők vállaltak értünk felelősséget akkor, mi is elköteleződtünk. Ne hagyjuk hát, hogy megszakadjon ez a felhők színében született kapcsolat. Engedjük, hogy az egykor magasba emelő karok akkor is gondoskodjanak rólunk, ha már a saját erőnkből is felemelkedünk. Örök őrzőink ők, és ezt megköszönni egyetlen nap nagyon kevés.