Valikát lánykorában rendszeresen meglepte valaki egy csokor orgonával május elsején. Ott várta korán reggel az öreg magánház bejárati ajtaja előtt az illatos, halványlila ajándék, amit nagy valószínűséggel éppen a szomszéd udvarról szerzett be az „ügyeletes” gavallér.
– Nálunk általában anyukám kelt fel elsőnek, és nem sokkal ébredés után már szellőztetett, takarított, hogy mire a húgommal mi is kikászálódunk az ágyból, ragyogjon a konyha. Így a virágot is mindig ő találta meg. Behozta, vízbe tette, közben egyet méltatlankodott, hogy meglátjuk, rossz vége lesz ennek, meggyűlik még a bajunk a mellettünk lakókkal. De soha senki nem reklamált – idézte fel távolba látó tekintettel a régi tavaszok ismétlődő momentumát a hatvanas éveiben járó kicsi asszony.
– A húgom nyúlszájjal született, így őt sajnos elkerülték az udvarlók. Úgy tudom, ma már sikeresen korrigálható ez a rendellenesség, de a hatvanas-hetvenes években…– hessintette el magától a hajdani és a mai valóság közötti torokszorító feszültséget, aztán máris visszazökkent az önfeledt mesélő szerepébe. – Visszagondolva az akkori időkre, csodálatosnak tartom azt az önzetlen örömöt, amivel a testvérem a nekem járó figyelmességeket tudomásul vette. Sosem láttam rajta az irigységnek a legapróbb jelét sem, igaz, el is halmoztam a szeretetemmel. Néha még a találkáimra is magammal vittem, az elsőre mindenképpen, hogy véleményt mondhasson az aktuális „lovagról”. Ez egy igazi tűzpróba volt a fiúknak, mert amelyiken észrevettem, hogy terhére van a húgom társasága, annak többet semmi esélye nem volt nálam. Andor jelesre „vizsgázott” az első közös programon, persze nem kizárólag ezen múlt, hogy végül őt választottam örök társamul. Egy hegyi kirándulásról hazatérőben, a vonaton ismerkedtünk meg, és már a találkozásunk első perceiben megérintett a jóságos mosolya. Tudom, legtöbben a „rosszfiúkhoz” vonzódnak, de nekem sokkal jobban tetszett az az ösztönös, szánakozásmentes segítőkészség, amivel ez a falusi környezetben nevelkedett fiatalember a testvéremnek vizet hozott a dédai állomáson. Azon a közös utazáson nem állapodtunk meg semmiben, de amikor pár hét múlva az utcán újra egymásba botlottunk, már egyértelmű volt, hogy nem engedhetjük el egymást.
– Mit szóltak a kapcsolathoz a szülők? – próbáltam egy nem túl izgalmasnak tűnő kérdéssel kimozdítani váratlan holtpontjáról a beszélgetést.
– Anyám házassága nem sokkal a nálam három évvel fiatalabb húgom születése után zátonyra futott, és mivel apánk végképp kilépett a „képből”, egyedül nevelt fel mindkettőnket. Érthető módon a széltől is óvott volna, ha hagyom, a közelemben legyeskedő fiúkkal szemben pedig különösen bizalmatlan volt. Andort mégis a kezdetektől elfogadta. Az ő családja azonban egyáltalán nem volt megelégedve velem, anyósomék ugyanis egy jól szituált, házias falusi menyecskét képzeltek el a fiuk mellé, nem pedig egy „ágrólszakadt, kényes városit”, amilyennek engem láttak. Minket Andorral azonban egy hajszálnyit sem zavart az elégedetlen morgolódásuk, boldogan adtuk át magunkat a szerelem mámorának. Igaz, az esküvőnket sikerült anyósoméknak elrontaniuk, amikor a pityókos hangulatú násznép nagy élvezetére kikiabáltatták, hogy a menyasszony édesanyja milyen csekély összeggel támogatta a frigyet. Annyira megalázónak éreztem ezt a helyzetet, hogy felpattantam a lakodalmi asztaltól, és kirohantam a kultúrházból, Andor meg utánam. Édesanyám szerencsére sosem szerzett tudomást a történtekről, mert ott sem volt az ünnepségen, az akkoriban már sokat betegeskedő – pár év múlva el is távozó – húgomat kellett ápolnia. Mindenesetre ez a jelenet véglegesen rányomta a bélyegét az anyósomékkal való kapcsolatomra, de a házasságomra nem volt kihatással. Túlzás nélkül állíthatom, hogy úgy éltünk mi ketten, mint egy mesebeli gerlepár. Gyermekünk sajnos nem született, bár nagyon vágytunk egy kislányra, de így is tökéletes volt az együtt töltött három évtized. Rengeteget kirándultunk, moziba, színházba, hangversenyre jártunk, minden idegszálunkkal élveztük a közös életet.
– És aztán? Valaminek történnie kellett – tettem egy kísérletet az újra bent rekedő gondolat kiszabadítására.
– Kilenc évvel ezelőtt, április 28-án piknikezni voltunk az erdő szélén, így ünnepeltük a névnapomat. Autóbusszal akartunk hazajönni. Mivel a megállóban sokan várakoztak, a járatunk megérkezésekor igyekeztem gyorsan felszállni az elemózsiáskosarammal, hogy mindkettőnknek foglalhassak helyet. Nem vettem észre, hogy Andor lemarad a tömegben, a leszállásig azt hittem, hogy ő is a buszon van. Amikor aztán sehol sem láttam, megpróbáltam felhívni a mobilján. Egy ismeretlen hang válaszolt, és tudtomra adta, hogy a férjem összeesett a megállóban, mentőt hívtak hozzá, nemsokára kórházba szállítják, minden jel arra mutat, hogy szívinfarktusa volt. Az ezt követő perceket azóta sem vagyok képes felidézni, bármennyire erőlködöm. Csak annyit tudok, hogy hirtelen az egész világ kifordult a sarkából, minden, ami addig magától értetődő volt, egyszerre elérhetetlenné vált. Gépies fegyelemmel igyekeztem alkalmazkodni a helyzethez, felvettem a kapcsolatot a párom orvosával, összecsomagoltam a kórházi léthez szükséges holmiját, naponta látogattam. Életmentő műtétet hajtottak rajta végre, és magához is tért az altatás után, de alig egy hét múlva mégis itthagyott. Azóta nehezen viselem a tavaszi illatokat, színeket, de ahogy telik az idő, mintha tompulna a fájdalom. A névnapomat azóta a temetőkertben töltöm, és annak, akihez ilyenkor megyek, mindig viszek egy nagy csokor orgonát.
