Ők megmondták
2024-11-08 11:00:00
- Sebestyén Mihály
Őrgébics és Saksuka a legjobb barátságban váltak el egymástól. Ezzel így voltak óvodás koruk óta, mióta beadták őket egy gyermekmegőrző és felújító központba. Nono, azért a megújítás nem sikerült tökéletesen, ugyanis Őrgébicset a harmadikban, Saksukát a következő tanévben csapták ki az ország összes iskolájából egy évre. Kicsi országban éltek, nem sok iskola vágyott arra, hogy tanulói közé visszafogadja kettejüket, de az időt, amit a szabadságolás alatt töltöttek, legalább tartalmasan múlatták el. Az időkülönbségen úgy lettek úrrá, hogy hol Saksuka ült be Őrgébics egyik iskolanapján a padba, hol a másik helyettesítette a barátját, és így semmit sem veszítettek, ha egyáltalán veszteségnek lehet nevezni azt a többlettudást, amit ez alatt a két év alatt szereztek meg. Tisztában voltak a körülményekkel és a lehetőségekkel, a tanulmányok vezetőinek álláspontjával, ülésrendjével és gyomorműködésével. Ismerték az iskola heppjeit és a tanévzárók hepiendjét, a faliújságok hírözönét és a legjobb tanulók közös utálatában nem akadt, aki versenyre kelt volna velük.
Őrgébics szőke volt, ha ez egyáltalán számít valahol, Saksuka pedig veres hajú, és ezért ősszel könnyen összetévesztették őket a hulló levelekkel, amit alaposan ki is használtak, diófának álcázva várták a lányokat az iskolától számított második saroknál, friss diót szórtak eléjük, és lovagiasan felajánlották, hogy azonnal meg is törik, méghozzá olyan óvatosan, hogy a dióbél nem roncsolódik szét, egészében kioperálható a dió csónakjából, sőt ha nagyon udvariasak akartak lenni, meg is hámoztak a dióbelet, keserű új hártyáját lehántották. Hogy honnan szereztek diót egy olyan városban, ahol a diót nem vékával, hanem szemenként mérték a kofák a piacon, arrról nincs tudomásunk, de rengeteg egykori lányiskolai hallgatót kérdeztünk meg, aki nem ismerték Saksuka vagy Őrgébics igazi nevét, emlékeik alapján csak úgy hívták őket, hogy „a diósi fiúk”.
Szüleik elfoglalt emberek lehettek, észre sem vették, hogy fiaik felcseperedtek, igaz, voltak más gyermekeik is, akik sokkal szorgosabban nyaggatták a felmenőket zsebpénzért, zseblámpáért vagy vetkőzős bicskáért, amit Bécsből hoztak rendszeresen kegyes szívű csempészek. Saksuka vagy Őrgébics efféle kicsi marhaságokból nem részesedett, megszerezték, ami csak kellett, nem vették igénybe a felsőbbségek kapcsolatrendszerét, klientúráját. Megvoltak önmagukban és egymásban bízva. Nagy volt a választék, annak ellenére, hogy már az elején hangsúlyoztuk, kisvárosban nézegették a napfényt és a nők formáit, a folyó vizében feltűnő halakat és a folyómederbe ledobott egykori bombákat, melyek az iszapba süllyedve várták, hogy végre feladatukat teljesítve kimúljanak. Többször is feltűntek a bombák, melyek békésen hevertek, apadáskor jól kivehető volt halformájuk. Nem volt kétségük: angol gyártmányok, amelyeket addig csak filmen láttak. A háború egészen testközelbe került. Lebukva nem merték megérinteni, csak szemükkel tapogatták körül. Megbűvölte őket a felfedezés. Érdekes, soha senki sem figyelt még fel ezekre a szörnyű fegyverekre, holott már legalább két évtizede hevertek a várost átszelő folyóban.
Legalább négy bombáról jegyeztek fel adatokat, amelyek eredeti célja a városháza és a piactér eltüntetése lett volna – egymáshoz közel feküdtek, és azonos szándékkal hozták egykor létre, a lakossági szükségletek (igazság- és éhségérzet) kielégítésére, és a lázongások, hőzöngések leszerelésére, de a bombavetőkben ülő kezelőszemélyzet rosszul számította ki a bomba esés- vagy dőlésszögét, becsapódási körletét, talán nem is erre a városkára kellett volna leszórni, csak félrenézték a műveleti térképen megjelölt pontokat, tény az, hogy ezt a négy (esetleg öt) bombát lökték ki, aztán továbbrepültek, korrigálva a tévedést. Ki tudja, hogyan számoltak el a fölöslegesen kivetett lövedékekkel, erre már csak a régi katonai levéltárak titkosított szuperadatai tudnának felelni, már ha venné valaki a fáradságot, és kérné a titkosítás feloldását, felzavarná tohonya álmából a levéltárnokot, aki foga között szűrt dörmögéssel kihozná a kért aktát, amiben minden fontos adatot befeketítettek és nem kitakartak. Mert kitakarni – ezzel Saksuka, éppen úgy mint Őrgébics, tisztában volt iskola és értelmező szótár nélkül is, hogy kitakarni mondjuk egy beteget lehet, mikor meg akarjuk mérni a lázát, vagy be akarunk adni neki egy nagy adag hánytatót-köptetőt. Kitakarunk valakit akkor is, mikoron lerántjuk róla a leplet vagy a paplant, a keresztvizet pedig lehúzzuk, mint a magaviseletet, melynek áldásaiból már sokszor részesült két hősünk, S és Ő.
Több alkalommal is figyelmeztették a tűzrendészetet, hogy bombák hevernek az iszapban, amit saját lemerülésükkel már korábban felfedeztek, és tanúsítani is hajlandók, de a tűzrendészet parancsnoka, Berbécs Szemering őrnagy mindannyiszor elhessentette a fiúkat, azzal, hogy képzelődnek, ő semmilyen bombázásról nem tud, inkább olvasgassanak leányregényeket (ilyen művelt parancsnok volt, ismerte a regényeknek eme műfaját!), akkor nem támadnak ilyesféle ostoba militarista képzeteik.
Látszólag vállat vontak a fiúk, és elhatározták, hogy kivontatnak legalább egy bombát az iszapból éjnek évadján, amikor az egész város magába zárkózva alszik, és a tűzrendészeti parancsnok Mulach utcai lakása elé vonszolják. Hogy fel ne robbanjon, úgy okoskodtak, hogy rengeteg szivacsot szereznek, ebbe pakolják bele a robbanószerkezetet. Eleinte még újság- és vécépapírra is gondoltak, de aztán elvetették, az újságpapírok elárulhatják, honnan szerezték (a városházán és a rendőrségen nyilvántartották a notórius újságfogyasztókat), kik az előfizetők, az újságok olyan politikával, nemszeretem ügyekkel bemázolt fojtások, amelyek másodfokon is robbannak, ha marad belőlük valami.
Szivacsraktár is volt a városban, amelynek értelmét senki sem ismerte, de minden polgármester igyekezett a székét kibélelni, hogy rövid városvezetői pályafutása alatt a pályaszaladmány fáradalmait székébe hanyatlodva kiheverhesse, és ezért választott feneke alá rengeteg szivacsot gyömöszölt. Mivel éppen olyan időszak volt, amikor nem volt mozgás a szivacsraktárban, Őrgébics éjszakánként bemászott, és hozott egy-egy öllel. Három hét alatt annyit gyűjtöttek össze, amellyel számításaik szerint akár ötször is átölelhetnék a kéttonnás bomba testét. Arról ugyanis olvastak, hogy az RAF (az angol királyi légiflotta) gépei kéttonásokkal szálltak fel Liège-ből.
Kötelek segítségével akarták kivontatni. Legalábbis a partig kihúzni. Ritz bácsi szamarát kölcsönvették erre az egyetlen tervezett éjszakára, hiszen a szamár ismerte őket, Őrgébics gyakran kedveskedett neki banánhéjjal és frissen szedett eperfalevelekkel, Ritz bácsi szamara ínyencségekhez szokott jószág volt P. városában. A szamár engedelmesen követte Őrgébicset, aki gyakorlott mozdulatokkal kötötte el az állatot Ritz bácsi háza elől, Berengár, a szamár szó nélkül követte banános új hajcsárát. Minden a legnagyobb rendben zajlott, amíg a parthoz nem érkeztek. Itt a szamár inni akart, úgyhogy levitték a vízhez, s miközben ivott, kötőféket vetettek a fejére, melyhez hozzáérősítették a lopott köteleket. Majd Saksuka lemerült, hogy a bombára erősítse a kötelet. Arra nem gondoltak, miként lehetséges ez, de bíztak abban, hogy ebben a helyzetben is feltalálják magukat: van annak a bombának szárnya, hát aláhurkolják a kötelet. Fejlámpával merült alá, de rögtön fel is bukkant. Nem találom a bombát, mondta Saksuka. Az nem lehet, a tegnap is ott volt. Csak nem vitték el az amerikaiak. Keresd, te hülye, szólt vissza félhangosan Őrgébics. Saksuka félóráig kereste. Mindent átvilágított azon a helyen, ahol látni vélték napokkal korábban, amikor sekélyebb volt a folyó, s kibukkantak a ledobott háborús emlékek. Közben a parton többen is megálltak, éjszakai kutyasétáltató léhűtők, okvetetlenkedő polgárok, szájtáti bámészcsukák. A szamár pedig hirtelen elordította magát, mint aki eleget ivott, és ledőlt a sárba. Aki eddig nem ébredt volna fel, az ezután máris kereste a szemüvegét, papucsát, pongyolát kapott magára, és kicsődült a vízpartra. Az emberek egymásnak adták az értesülést: filmet forgatnak a mi városunkban, víz alatti, tengeralattjárós filmet. Amatőr szereplőkkel. Akinél fényképezőgép is volt, több felvételt is készített. Szenzáció készült.
A bomba pedig nem volt meg. Ritz bácsi harag nélkül, fejcsóválva elvezette a szamarat. A lakosság később érkezett őrsei egyre biztatták Saksukát, hogy kutasson szorgalmasan. Őrgébicset is vízbe lökték, hadd segítsen társának. Többen arra gondoltak, a műveltebbek, hogy Attila sírját keresik, mások, hogy a Titanic tulajdonképpen a város határában ütközött jéghegynek, és az avarok elsüllyedt kincsei után most érdemes búvárkodni. Mások is kedvet kaptak az éjszakai merüléshez, úgyhogy a fürdőidény attól az évtől kezdve éjszakai szakasszal is bővült.
A rendőrség javaslatára a két fiút eltávolították a városból. Külön-külön indultak el világ körüli útjukra, bár hagyományosan a keresztfánál vettek búcsút egymástól. Kiléptek a messzeségbe, ahonnan mindmáig nem tértek vissza.
A tűzőrség parancsnoka évtizedekkel később megjelent memoárjában azt állította, hogy a bombákat ő fedezte fel, de azokról közbiztonsági okokból – a pánik elkerülése végett – senkinek sem szóltak, sőt a legnagyobb titokban semlegesítették. Őrgébics és Saksuka neve elő sem fordult az emlékirat lapjain.
