Hétköznapi történet
Egy kéz néha mindent elmesél. Legutóbbi beszélgetőtársamé legalábbis ilyen. Több mint nyolc évtizedet dolgoztak, küszködtek a vékony, görcsös ujjak, amelyek most is virágot ültetnek, almás tésztát, non plus ultrát sütnek, ébredés után elkészítik a család tízóraira való szendvicseit.
– Jóért jót várj – ad magyarázatot minderre a tiszta tekintetű, idős asszony. A Caritas marosvásárhelyi Teréz Anya központjában, az Örökzöld römiklub csütörtök déli találkozóján ajándékozott meg játszóidejének több mint felével. Szaporán, az egykori könyvelő szorgalmával sorakoztatta fel előttem élete legfontosabb mozzanatait, az öröm törékeny pillanatait és a megrázkódtatásokat, amelyeket a fentről kapott erő nélkül aligha lehetett volna ép ésszel elviselni, átvészelni.
– Gazdálkodó családba születtem, édesanyám kertész volt, apám fajállatok tenyésztésével foglalkozott – kezdte történetét. – Sokan voltunk testvérek, és mi, gyerekek a kényelem helyett a munka szeretetét kaptuk a szüleinktől ajándékba. Én fiús leányka voltam, apámmal mindig szembeszálltam. Tanulni vágytam, le is érettségiztem. Általános iskolásként zárdanövendék voltam, a tanórák után ott is ebédeltem, pihentem, délután 6 órakor indultam haza. A középiskolát ipari könyvelés szakon végeztem. Tanulmányaim befejeztével egy Brassó megyei lőszergyárba helyeztek volna ki, édesanyám azonban a nagy távolság miatt nem akart engedni. A középiskolában minden évben volt nyári gyakorlatunk, ott ismertem meg azt az idős férfit, akinek a közbenjárására Marosvásárhelyen kaptam munkát. Akkor villant belém először a gondolat, hogy van Isten, és ez csak-is az ő műve lehet. Szerettem a szakmámat, iparkodtam, a szakszervezeti ügyeket, az üdülőjegyek kiosztását is elvállaltam, közben a szép írásra is odafigyeltem. A mai napig otthon is mindent felírok, számontartok.
Az első tragédia 19 évesen érte.
– 54 éves volt édesanyám, amikor elvesztettem. Egyedül maradtam egy nehéz természetű apával. De volt kiút a lelki válságból. A vállalatnál, ahol dolgoztam, megismerkedtem a munkabérosztály főnökével. Mindketten félárvák voltunk, neki az édesapját kellett nélkülöznie. Egymásra találtunk. A házasságunkból két gyermek született, egy rendkívül intelligens lány és egy érzékeny, szorgalmas fiú, aki középiskolásként a Pionírházban különféle elektrotechnikai találmányokon dolgozott a mesterével. Ilyen volt az a 33 égős karácsonyfadísz is, amellyel egy iskolai ünnepségen hatalmas sikert arattak. Egy évvel később váratlanul megbetegedett, azóta is intézményes ápolásra szorul. Rendszeresen járok hozzá. Miatta sem hagyhatom el magam, élnem kell még, hogy támogathassam. Az ő betegsége volt a második nagy sokk az életemben. A harmadik pedig 25 évvel ezelőtt ért, azon a napon, amikor a férjemnek a vasudvarban akadt dolga. Hiába vártam, nem jött haza. Aztán megszólalt a telefon. Értesítettek, hogy elütötte egy teherautó. Elviselhetetlennek tűnt a hiánya okozta fájdalom. Akkor állt mellém Léstyán Ferenc főesperes-plébános, akit még zárdanövendékként ismertem meg. Az ő közbenjárásával kaptam meg azt az erőt, ami a mai napig sugárzik rám.
A lelki próbatételek mellett a fizikai sem maradt el. Lábvisszér, majd trombózis, epe- és csípőműtét kényszerítette mindegyre mozdulatlanságra a tevékeny, másokon segíteni akaró asszonyt, akit egy alkalommal egy mohamedán professzor gyenge egészségi állapota miatt nem akart megoperálni, de elszántságát, istenhitét látva, végül mégis elvállalta.
– A műtőbe a saját lábamon mentem be, olyan nagy volt bennem az akarat. Azóta sem hagyom magam – szögezte le beszélgetőtársam, aztán a „jó tett helyébe jót várj” életfilozófiát példázandó, azt is elmesélte, hogy a kolozsvári műtétje idején a fiúunokája ápolta, mosdatta, pelenkázta, most pedig ő jár a fiatalember kedvében, segíti, támogatja, amiben lehet. Egy lányunokája is van, aki Amerikában él, évek óta pedig három dédunoka – a fiúunoka részéről két kislány, a lányunokától egy fiúcska – szépíti meg hétköz- és ünnepnapjait.
– Ez a három kicsi apróság úgy megmelegíti a szívem – simultak el arcán az időbarázdák. Aztán a Teréz Anya központ römiklubjáról, az Örökzöldről mesélt.
– Húsz éve járok ide, mivel nehezen mozgok, a Caritas kedves, szeretetet árasztó munkatársai autóval hoznak-visznek. Most már csak heten maradtunk klubtagok, de régebb sokan voltunk, nők és férfiak. Nézze meg, micsoda „banda” – mutatta sorra a Maros-parton készült, piknikezős, kirándulós, majd a zárt térben „elkapott” farsangolós, születésnapozós képeket.
– Arra biztatnám a velem egykorúakat, hogy döntsék el, mit szeretnek, minek örülnek, aztán készítsenek maguknak tervet, és azt igyekezzenek megvalósítani. Próbálják meg támogatni a fiatalokat, mert azzal önmaguknak is jót tesznek – összegzett beszélgetőtársam együttlétünk végén.
Nehezen, segítséggel emelkedett fel, hogy visszatérjen társai közé. Léptei azonban pillanatok alatt határozottakká, könnyebbé váltak. Ugyanazt üzenték, amit egész lénye: ha ma egy kicsit szenvedek is, holnap úgyis kisüt a nap.
