Nézőpont kérdése…
2024-04-29 14:00:00
- Kuszálik Péter
A drága jó Madách Imre örök érvényű életreceptként mondatta el Luciferrel ezt a replikát: „Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.” Ha valami zavar, bosszant vagy megrémít, tégy öt lépést jobbra (balra, előre vagy hátra), s onnan tekints ismét a témára: az új nézőpont helyrebillentheti lelked egyensúlyát.
Nem véletlenül idéztem Lucifert. Szemlélődésünk mai kezdő témája az ingyom-bingyom. A Showder Klub egyik humoristája arról tartott viccórát, hogy a nagy komolyságú Kodály Zoltán milyen komolytalan témákkal is foglalkozott a nótagyűjtései során: minden szirim-szarom mondókát, klapanciát lejegyzett és lekottázott, még akkor is, ha értelmetlennek tűnő szövegekkel találkozott. Persze Kőhalmi Zoli is jól tudta: ha a dolog humoros oldalát nézzük, akkor minden rendben van: mert az ingyom-bingyomot csak a viccet nem értő emberek veszik komolyan. „Hová mégy, te kis nyulacska? / Ingyom-bingyom, / táliber, tutáliber, máliber, / az erdőbe!”
A gyermekek szórakoztató világába vezet ez az ösvény, ám ennél sokkal több humorral fűszerezett percet kellene magunkhoz engednünk, hogy ne savanyodjunk meg a felnőttkor gondjaitól. Meg aztán a gyermekeknek nincs is szükségük két-három pohár borra, hogy dalra fakadjanak… Példának okáért a Szent Anna-tavi sátorozások idején (ahol a borközi állapot ’mindenórás’ volt) gyűjtöttem a következő remekművet. „Seprik a pápai utcát, masíroznak a katonák…” A regiment után pedig ott mennek azok a bizonyos barna kislányok, de nemcsak ők, hanem a következők is: „a stréce, a stráca, a Roth és Rimmel sráca, a három deci szóda, a Vezúv, az Etna, a Popokatepetla, az izé, a pite, a guten Appetite, a búr, a búr, a búrkalappal, Hindenburg a vaskalappal, a tök ász, a makk ász, a pékinas, a cukrász, a tanár, a szamár, a KÉV, a HÉV, a komáromi rév, a Hofherr és a Schrantz, hogy törje ki a franc, a MÁVAG és a KÜNE, a múltnak összes bűne, aki mondja, az egy lüke, aki hallgatja, egy hülye” – ezek is mind-mind a regiment után mennek, s mindegyiküknek egyetlen forró vágya van: „kaszárnya kapuja lyukadjon ki…”
Ötven éve, a bucsini sízések idején is adódott egy halandzsázó ’prózavers’, amit általában Vass Marci indított el az autóbusz hátsó fertályából, s a csapat minden intésre kórusban ismételte meg a törzsi induló rövid sorait: „Ó-olé, / bálimbó balujé / ászávászá vimba / kipukkadt a punga (taps). Ó, benünü / ó benenne nünüje / aki nincs itt, mind hülye.” – Beleavatkoztam a szövegbe, mert egy-két sort már nem tudtam felidézni, de a csattanóba nem. A hülye szó jelenléte itt is azt sugallja, hogy nem kell komolyan venni a szöveget. (Meg aztán a ’hülye’ nem egy sértő szó, hanem a hidrogén után a világmindenség leggyakoribb építőeleme. Sajnos.)
Térjünk vissza a gyerekekhez, mert az ő valódi életelemük az ártatlan jókedv. Minden szülő megtapasztalhatta, hogy az új szavakat ízlelgető csemete kifordít egy-egy szót, hasonló hangzásút keres vagy valamilyen meglepő asszociációval áll elő. (Példa: „nicsak, egy kánya… vagy valamilyen ragadozó madár” – mondá a felnőtt, mire a négyéves gyermek: „mindenütt ragad az a madár?”) A kicsik imádják a szófacsarásokat, pillanatok alatt megtanulják a kiszámolós mondókákat (pl. antanténusz, szórakaténusz…), nem érdekli őket, hogy – felnőttszemmel nézve – ’értelmetlen’ a szöveg. Így vált örökbecsű hungarikummá a „Hová mégy, te kis nyulacska?” kezdetű nemzeti halandzsa.
A ’tudós’ felnőttek rögtön műfajt nyitottak a dallamos mondókáknak, az efféle – halandzsázó – szövegeket libizárédaloknak nevezik. A halandzsa mesterséges szavak zuhatagát jelenti; de halandzsának mondják a politikusok értelmetlen fecsegését, üres dumáját is. A gyermekek nem az értelme, hanem a hangzása miatt kedvelik a halandzsát, s annál könnyebben megjegyzik, minél jobb a dallama. Százhúsz éve német gyermekdalokat is oktattak az óvodában, pl. „Ach du lieber Augustin, Augustin, Augustin (…) Jeder Tag war ein Fest, / Und was jetzt? Pest, die Pest! / Nur ein groß’ Leichenfest, / Das ist der Rest”. Bár tele van borzalmakkal (pestis és hullák), nem ez volt a lényeg, hanem a rövid, pattogó szavak és az élénk ritmus, amire jól lehetett körtáncot járni.
A halandzsa még a nyelvtan tanításában is segíthet. Egy tízperces közjáték keretében rá lehet vezetni a nebulókat arra, hogy pusztán a toldalékok segítségével határozzák meg egy mondat szófajait. Például „Az alamos kucurász gélen kapírta a hákot” nyelvtanilag egyenértékű „Az ittas vadász fenéken billentette a medvét” mondattal. Kizárt dolognak tartom, hogy harsány jókedv helyett mélabú szállná meg a tantermet egy ilyen rendhagyó példa hallatán…
A halandzsa szokatlan, értelmetlen, csiklandós, ’izgi’, de jól áll a gyermekeknek, mert ők még az abszurdot is könnyedén kezelik. Időnként a felnőttek is kedvtelve lubickolnak a gyermeki találékonyság örömeiben. Christian Morgenstern új növény- és állatfajokat talált ki, Timár György ’átköltötte’ magyarra, íme „A természetnek ajánlott új képződmények” néhány sora: „A rigólya / A kendermagos teve / A leveli oroszlán / A lányahordó / A dolmányos borjú / A fülszarvú / A bölömtehén / Az orramile / A héttyú / Az emlősbéka / A csérvágó küsz / A deneféreg / A méhészsün / A rinocerkóf / A margarépa / Az emberkenyérfa.”
Ilyen hígításban nem ártalmas a hülyéskedés, a baj ott kezdődik, amikor túlzásba viszik az egészet. Visszatérő (és elrettentő!) példáim egyike Tristan Tzara és a dadaista mozgalom. Ezt az idézetet találtam róla az interneten: „Az irányzat képviselői az első világháború tapasztalatai kapcsán úgy gondolták: a ráció, a rend nem állítható vissza. Ha a művészetük tükrözni akarta a társadalom őrületét, akkor olyan formanyelvet kellett keresniük, ami kicsúfol minden korlátot és szabályt. A halandzsa nyelve tökéletesen megfelelt a dadaistáknak irracionális, botránykeltő irodalmi műveik létrehozásához, az ehhez kellő spontaneitást és infantilizmust amúgy is legfőbb erényeikként tartották számon.” – Amikor a hülyéskedést ideológiává / programmá / filozófiává fejlesztik, és egyetemeken tanítják, abból sosem lesz jó dolog. Bizonyítja mindezt a 21. század első negyede…
