Németh László drámái

Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (49.)

Németh László történelmi és társadalmi drámái alapvetően a hősök belső történéseit kivetítő lélektani remekművek. Történelmi drámáiban a szerző a szorongató történelmi helyzetben lévő óriás egyéniségek (Széchenyi István, Görgey Artúr, a két Bolyai, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, Galilei, Husz János, Semmelweis, VII. Gergely pápa) belső dilemmáit és igazságkeresését eleveníti meg. 

Belső dilemma és az igazság keresése

Az áruló című, 1954-ben kiadott, de csak 1966. december 22-én bemutatott drámájában Németh László leleplező erővel töri meg a Kossuth–Görgey szembeállítás hagyományát azáltal, hogy a kialakult „kizárólagos” ellentétet nem a két nagy ember szembeállításával, hanem egyedül a – Klagenfurtban kényszerlakhelyen élő – Görgey mindent józanul értékelő gondolataival és – a történelem egész világszínpadán rendkívülinek számító – hadvezér személyiségének ragyogó, izzó tisztaságával cáfolja. Görgey elismeri Kossuth és már a trónfosztás nélkül is szorítóban lévő nemzet egymásra találásának (végzetes) csodáját: Kossuth „a nemzet lelkét fejezte ki, egy olyan fénylőszárnyú pillanatban, amilyen évezredenként nem sokszor születik” (Film Színház Muzsika, 1966. dec. 30., Geszti Pál Az áruló ősbemutatójáról). A Kossuthot túlélő, elszigetelt és idős hadvezér (valamikori vegyész) a tanár vagy még inkább a diagnoszta és a sebészorvos bölcsességével fogadja el saját bűnbakságának és kiközösítettségének méltatlan, igaztalan, de mégiscsak vállalt helyzetét: „a rejtett, hazugságokkal elborított igazságnak, akármilyen bonyolult az, mint ebben az esetben is, mindig van valami serkentő hatása a legkülönb elmékre. Úgy, hogy egy ilyen eset, mint az enyém: lassan a belátás, igazságszeretet kicsiny szektáját választhatja le egy szószátyár nemzetből. S ez nem utolsó szerep: a nemzetet szerencsétlenségünkkel gondolkodásra s önismeretre tanítani.” (Németh László: Az áruló, 1954, a IV. felvonás vége) 

A szegények orvosa 

Társadalmi drámáiban (Villámfénynél, Papucshős, Cseresnyés, Pusztuló magyarok) hősei alkati, egyéni és közösségi szerepük síkján egyszerre kerülnek válságba, és a lelki krízisből csak a minden fronton történő gyógyítás, a magánemberi és közösségi szerepek egészségesebb újraformálása nyújt kiutat. Orvosi munkája és egyben saját élete hiányosságaira ébred rá dr. Nagy Imre körorvos az 1936-ban készült (1938-ban bemutatott) Villámfénynél című drámában. A látszólag elégedett és boldog mintaférj váratlanul szerelemre lobban barátja lánya iránt, aki azonban egészséges lélekkel ellenáll a megsejtett fellobbanásnak. Az orvos eközben mindent átgondolhat, s eldönti, hogy új életet kezd: egyedül, felesége és lányai nélkül, az anyagi kényszer kötöttsége nélkül a szegények orvosa lesz, nekik alapít kórházat, és már csak a hivatásának él.  

A hét kötetesre tervezett regényciklus

Méltatlanul kevéssé ismert Németh László Utolsó kísérlet című regényciklusa, amelyet az író 1936-ban kezdett el írni, s bár hét kötetesre tervezte, ezekből csak négy kötet készült el. A vállalkozás művészi értéke, mérete, az ábrázolt regényvilágok, a felvetett kérdések az Utolsó kísérletet a Gyásztól az Irgalomig ívelő regénysorozattal állítja szembe – és párba. A harmincas évek derekán, a „hazai burleszket” és a „világtörténelem morgását” tapasztalva döbben rá, hogy „vége az országszervezésnek”, marad az írás. Így fog hozzá az Utolsó kísérlethez: 

„láttam, hogy a magyarságnak nem lesz többé módja jövőjét, ahogy terveztük, belülről a maga törvényei szerint alakítani […] Ugyanakkor, a magyar színek, értékek enciklopédiájának szántam, Noé bárkájának, melyet a német özönvíz közeledtére ácsoltam.” (Az íróval készült interjúból idéz Kaiser László; Alsóvárosi búcsú, előszó, Pomáz, 2010, 7.) 

Az első kötet, a Kocsik szeptemberben már 1937 karácsonyára megjelent. Varázslatos, természetközeli Dunántúlt és színes ember-flórát ábrázol, de a századeleji magyar falut mégsem idealizálja. A négy regény közös főhőse, Jó Péter biztonságos gyermekéletét éli Sári faluban, csodálja édesapját, szereti édesanyját, jó dolga van. És mégis, kíváncsiságból és az elvágyódás divatja szerint el akar szökni otthonról. A hideg fejjel eltervezett szökés azonban a lázadva kitörni készülő Regyena Rudi társaságában a hideg éjszakában csak a falu végéig tart, ahol az aggódó édesanya vejével máris utoléri a megszeppent kisfiút. A nyári aratásban aztán Péternek is hasznát veszi a falu, amely Jó István tudásának és jóakaratának köszönhetően szinte már egyfajta eszményi szövetkezetbe tömörül. Zsongó, „napszagú” élmények érlelik a kislegényt, amikor is bíró nagybátyjáék diófája alatt megízleli a szellemi előkelőségnek hitt szinte-polgári lét csalékony boldogságát. Édesapja, a módos és megfontolt gazda az élet folytatását a hagyományos rend szerint, otthon és a földben látja: „Nem elmenni kell nekünk, hanem még jobban itt lenni.” (Kocsik szeptemberben, Szépirodalmi, 1980, 203). A regény végén Jó Péter mégis elindul a faluból, hogy többet tanulhasson és tudjon, mint amennyit a falu nyújt. 

Az Alsóvárosi búcsú (1938) a Vajt nevet viselő (Vácnak megfeleltethető) püspöki városban játszódik, ahol a református Jó Péter a piarista gimnázium növendéke. Itt tapasztalja meg az utolsó békeéveket, majd az első világháború front mögötti szenvedéseit, a nők kényszerű „emancipációját”, az otthon maradt férfiak szerveződő elégedetlenkedését, az éleződő nézeteltéréseket a gimnázium falain belül is, az őszirózsás forradalmat megelőző időben. Nagybátyja a háborúból szibéiai fogságba kerül. Péter megtapasztalja a férfiak nélkül maradt világ kisebb-nagyobb drámáit.  Nagynénje önkéntes ápolónőnek áll be a vajti pamutfonóból rögtönzött hadikórházba, és próbálja önállósulása kalandjának felfogni a sok borzalmat, amit ott lát: „ma egy műtétnél kellett asszisztálnom, egy katona sebüszköt kapott, s azonnal amputálni kellett” (Alsóvárosi búcsú, Pomáz, 2010, 171). A lábadozók a hadikórházban még a háború fogalomkörében élnek, mások a gyógyulási idő hosszát latolgatva reménykednek, hogy a kórházban érhetik a háború végét: 

„Nekem két lábujjamat kellett levágni, fagyás, a stabarzt azt mondja, azzal még visszaküldenek.” „Az én combom még a Szárnál kapott dum-dumot, törés is volt, egy szilánk még mindig nem tudott kijönni. Gennyedgél, az isten tartsa. Ha még egy hónapot ott tartanak, utána hat hét Erholungsferien, addigra csak vége lesz a háborúnak.” (Alsóvárosi búcsú, Pomáz, 2010, 208).  

Apa és fia szövetsége 

Közben „az igazságosabb jövőre orientált gondolkodású” (Rónay Lászlót idézi Kaiser László, Alsóvárosi búcsú, 9) főhős nevelődik – hiszen fejlődésregényt ír Németh László. A harmadik regény, a Szerdai fogadónap (1940) azzal kezdődik, hogy Jó István, Péter édesapja hazaviszi Vajtról a fiát, hogy az „elvtársas idők”, a kommün zűrzavara inkább otthon, együtt érje el családját. Péter most tanulja meg igazán tisztelni az apját, apa és fiú között most alakul ki mély szövetség és megértés. Az apai előrelátást „megtréfálva” a faluban is elszabadulnak az indulatok. Lát Péter lélekcserélő perceket, fejvesztett menekülést és akasztást. A regény aztán nagyobb részt Budapesten játszódik az ellenforradalmi időkben. Az egyetemi hallgató Péter eszményképe Barbián történelemtanár, aki szerdánként otthonában tart fogadóórának kinevezett eszmecserélő estet barátai és „rajongói” számára. Péter is, a kedvenc tanítvány, meghívottja a szerdai fogadónapoknak. E fogadónapokon találkozik újra vajti ismerőseivel a kasszírlánytól osztályfőnökéig, és sok más illusztris emberrel. Megdöbbenve tapasztalja, hogy kikből és hogyan lesznek az új konjunktúra elszánt lovagjai, hogy egy kétes múltú kasszírnő a történelemprofesszor hitvesévé avanzsálhat; és hogy ő, mire felismeri saját céljait és kialakítja saját értékrendjét, már nem akar belesimulni a fővárosi értelmiségi elit társaságba. Pétert, aki csakis közösségben és nemzetben gondolkozik, eszményei összeomlásától a szerelem menti meg. A szerelemből eljegyzés lesz, de a fiatalok jövőjét egy jóvátehetetlen történet árnyékolja be. 

Zugorvos és jó orvos

Ez az orvosokkal kapcsolatos epizód A másik mester (1941) című, negyedik regényben történik. Péter szerelme, a kisebbik Konsztantinosz lány (Tusi) Péter tudta nélkül abortuszt hajtat végre magán egy zugorvos zugrendelőjében. Pedig Péter mindent vállal, és ezt Tusi is tudja. A műtét nem jól sikerül, a lány erősen belázasodik, görcsös fájdalmai vannak, túl sok vért veszít. A zugorvos több napon át hárítja a felelősséget. Kirendeli Tusit egy „világvégi” magánszanatóriumba, de ott egyetlen orvoskolléga sem hajlandó asszisztálni Fenyves doktornak, aki valószínűleg nem először követett el súlyos orvosi műhibát. Mentő segítséget Péter gimnáziumi barátja, az azóta kutatóorvosként dolgozó „kis Lévai” nyújt: Máder professzort kéri fel Tusi megmentésére. A Barbián-körből Pétert már ismerő Máder professzor jó orvos és jó ember. Határozottan, bár tapintatosan beavatja a lány (sokak által ismert vendéglős) édesapját, leplezett diagnózist közöl (béltályog) vele, hogy a fiatalok baját ne fedje fel, majd gyorsan és becsületesen újraműti Tusit, aki az életveszélyen túljut, s szépen felépül. A szerelmesek közös élete fölött azonban „valami jóvátehetetlen” árny ül. A másik mester egy kísértetiesen igazságtalan egyetemi jelenettel zárul, ahol Péter kiváló szakdolgozatát túl eredetinek, túl szerteágazónak minősítik, és igazságtalanul a szerdai fogadónapokról elmaradt fiatalembert nem engedik államvizsgázni. 

Az Utolsó kísérletet Németh László „a független Magyarország hattyúdalául” szánta, Jó Pétert „élő magyar lexikonnak” (A másik mester, Kráter, 2012, 258). 1939-ben néhány oldalban kifejtette, hogy mit tervezett még megírni a regényfolyam további részeiben. Az írói terv a következő volt: Diploma és gyermek nélkül Péter boldog (hazai, „pannon”) nászútjuk után visszatér Budapestre, és apja támogatásával könyvesboltot nyit. Boltja mellett olvasótermet, az olvasóteremben szellemi műhelyt hoz létre. Később Kecskeméten hoz létre egy kollégiumot, de ottani szövetségesét elveszíti, amikor ezt a támogatót a politikai élet színterére állítják (kinevezik miniszterelnöknek). Közben Péter családi élete megromlik, nem születnek gyermekeik, és az e bajból származó kudarcok és csapások megtörik egészségét. Hazatér falujába, édesapja karjai között hal meg. Ez a nagyszerű regénytervezet nem valósulhatott meg, mert a háború utáni, szétzúzott életű országban a menteni és gyógyítani akaró író más művek megírását tartotta sürgetőbbnek. Az Utolsó kísérlet négy elkészült remek kötete mégis fontos olvasmányunk kellene hogy legyen; és érdemes lenne megismerni e regényeket az összes fiatalabb nemzedéknek is, azoknak, akik „most fedezik fel tegnapi kínjaikról, hogy bőség és szabadság volt” (A másik mester, 258).