Német mentalitással az élvonalban

 A több évtizedes hangszerkészítés nyomán Szászrégen emblémájává vált a hegedű. Az elmúlt napokban ünnepelték a Hora Rt. fennállásának 60. évfordulóját. Ez adott alkalmat arra, hogy a hangszergyártásról Bâzgan Nicolae mérnök vezérigazgatóval – aki több mint 40 éve az ipari egységnél dolgozik – beszélgessünk.

Fotó: Vajda György

 A több évtizedes hangszerkészítés nyomán Szászrégen emblémájává vált a hegedű. Az elmúlt napokban ünnepelték a Hora Rt. fennállásának 60. évfordulóját. Ez adott alkalmat arra, hogy a hangszergyártásról Bâzgan Nicolae mérnök vezérigazgatóval – aki több mint 40 éve az ipari egységnél dolgozik – beszélgessünk.

– Igazgató úr, meséljen a kezdetekről.

– Hosszú lenne felsorolni mindazok nevét, akik hozzájárultak ahhoz, hogy Szászrégenben hangszereket készítsenek. Az első világháború után a Diamanstein fafeldolgozó üzemének melléktermékeként, ismerve a hangszerfa sajátosságait, hegedűalkatrészeket készítettek, ezeket Csehországba, Ausztriába, illetve Németországba szállították, ahol az ottani mesterek összerakták a hangszert. Az első szászrégeni hegedűt 1951-ben Roman Boianciuc, Bara Ferenc, Mihály Sándor, Hajdú Domokos állították össze. A munkálatok nagy részét kézzel végezték el, tervrajzok nélkül. Az első évben 35 hegedűt gyártottak, a következő évben már 435, míg rá egy évre már több mint 1000 került ki a műhelyből, amely az akkori szövetkezet keretében működött. Én frissen végzett mérnökként, 22 évesen – a gyáralapítás után 14 évvel – kerültem ide, és azt gondoltam, hogy a próbaidő után hazamegyek Brassóba, de nem így történt. Annyira megszerettem ezt a munkát, hogy azóta megszakítás nélkül itt dolgozom.

– Miért különleges ez a szakma?

– A hangszerkészítés pontos munkát, külön hozzáértést, zenei hallást igényel. Itt nem lehet tévedni. Ha a kiszabott alkatrész néhány tizedmillimméterrel tér el a tervezettől, akkor már nem talál a hang. Amikor idekerültem és a nagy hegedűművészek kipróbálták a hangszert, furcsálltam, amikor egyeseknél jelezték, hogy túl vastag a nyak. Azt hittem, hogy ez csupán finnyáskodás. Aztán többévnyi tapasztalat után én is rájöttem, hogy mennyire számít az a néhány milliméternyi eltérés. Szerencsénkre mindvégig kiváló hangszerkészítő szakemberek dolgoztak a gyárban, akiknek köszönhetően a hat évtized alatt sikerült talpon maradnunk. Sajnos, a jó mesterek hiányoznak, nyugdíjba mentek, elhunytak, a fiatalabb tehetségek pedig külföldre távoztak.

– Hogyan sikerült az évtizedek során utat törni, majd megtartani a hazai, illetve a külföldi piacot, hiszen a hangszergyártás jól meghatározott célközönségnek szól?

– A nagy lendületet a termelésben az 1960-as évek végén történő politikai enyhülés adta. 1967-ben a szocialista Románia elismeri az akkori Nyugat-Németországot, nagykövetséget nyitnak, több államközi szerződést kötnek, aminek következtében megindul a két ország közötti kereskedelmi kapcsolat. Hogy bizonyítson az akkori pártállami vezetőség, olyan ipari egységeket kerestek fel, amelyek eladható termékeket állítottak elő. Így esett a választás Szászrégenre, ahol a hajdani CIL helyi ipari vállalat keretében nemcsak hangszereket, hanem sportfelszerelést, csónakokat is készítettek. Mi akkor jó árban – egy hegedű 350, a gitár 481 lej volt – készítettük a hangszereket, kiváló minőségben, ennek köszönhetően hamar betörtünk a németországi piacra. S ha már betettük a lábunkat az akkori nyugati piacra, akkor ezt követően jöttek a megrendelések Franciaországból, Ausztriából, Olaszországból, Angliából. 1981-től már az Amerikai Egyesült Államokba is exportáltunk, termékeink több mint 30%-át az óceánon túlra szállítottuk, a hazai piacon pedig egyedi forgalmazók voltunk. 1989-ben értük el a csúcstermelést. Több mint 4 millió hangszert állítottunk elő, az exportunk 3.277.000 dollár értékű volt.

– Az 1989-es változásokat követően megjelent a hazai konkurencia is, mi több, egy jelentős szászrégeni cég is, a Gliga Companies a hangszergyártásnak köszönhetően építette fel birodalmát. Hogyan sikerül helytállni az új piacgazdasági körülmények között?

– Mi 1989 előtt is tudtuk, mit jelent a versenyhelyzet, hiszen „a kapitalista” országokba exportáltunk. Megtanultuk, hogy német pontossággal, becsülettel, az adott szót megtartva, megfelelő áron eladott minőségi termékkel lehet piacon maradni. A szászrégeni cég nem jelent számunkra konkurenciát, hiszen mindenki megtalálta a maga szeletét az eladásban. Ők kizárólag hegedűket készítenek, míg mi ezek mellett minden típusú gitárt, népi hangszereket (mandolin, balalajka, koncertcimbalom, pánsíp, furulya stb.). A hulladékot is hasznosítjuk, ezekből dobpálcát, gyerekhangszereket, kreatív játékokat, építőkockákat állítunk elő és forgalmazunk. 2009-ben az áruforgalom 18,2, 2010-ben 19 millió dollár volt, idén pedig már a 22 millió dollárnál tartunk. A kivitelünk is folyamatosan nőtt. 2008-ban 4,5, 2009-ben 4,7 millió, 2010-ben 4,9, 2011-ben már meghaladtuk az 5 millió dollárt. Jelenleg a legtöbb terméket Németországba, az Amerikai Egyesült Államokba, Japánba és Oroszországba szállítjuk. Mindezt 303 alkalmazott odaadó munkájának köszönhetjük. Sajnos a korábbi közös vállalatban levő kollégáink nem tudták állni a sarat az új helyzetben, és a sportszergyártás, a csónakkészítés megszűnt.

– Mit kíván a gyár 60. születésnapja alkalmából?

– Azt szeretném, hogy ebben a gyárban továbbra is mindenki becsülje meg a helyét, úgy dolgozzon, hogy legyen büszke arra, amit csinál. Nemsokára nyugdíjba megyek, és egy olyan csapatot szeretnék magam mögött hagyni, amely megfelel az új idők kihívásainak és tovább folytatja ezt a szászrégeni hagyományt, hiszen a hangszergyártás valóban a város emblémája, nem hozhatunk szégyent a közösségre.