Nem olyan könnyű
2025-01-13 16:00:00
- Kuszálik Péter
Mindig kerül egy ugrifüles, aki – a megfontoltságot mellőzve – kapásból rálövi, s a labda nem kapura száll, hanem a tribün felső soraiban köt ki. Szilveszter környékén jóslatok tömege zúdult a kedves nézőre, de a magamfajta csak legyint az alaptalan próféciákra. A politikusok továbbra is felelőtlenül ígérgetnek (korlátlan fejlődést, bőséget stb.), holott a ’szinten tartást’ is nehéz összehozni. A sok alaptalan ígérgetés a hitelességet csökkenti, és csődközeli állapotot gerjeszt. S attól sem lesz jobb a helyzet, ha új szóvivő áll a mikrofon elé. Meg attól sem, ha digitális kütyüket, applikációkat erőltetnek a lakosságra.
Malvin anyó életreceptjeit harminc évvel ezelőtt tettem közkinccsé, de azóta sem hazudtolta meg senki a népi bölcsességek gyöngyszemeit. A minap egy ősrégi tapasztalat újracsomagolt változatát olvashattam (Nők Lapja, jan. 8.): „Az ember, beleértve az üzletembereket is, nem keresheti a legjobb döntést, mert az nem létezik.” Meg kell elégednünk a kielégítő megoldásokkal. A konzervatív életfelfogás alaptétele: a jól működő dolgokat nem kell azzal az ürüggyel lecserélni, hogy valaki kitalálta annak a lila változatát. A másik dolog: 2024 végén nem lehet világgá kürtölni azt, hogy 2025 „fantasztikus év lesz”, mert ezt csak Micimackó (= csekély értelmű medvebocs) leszármazottai veszik készpénznek.
Úgy tudtam, hogy a csodatételek csillaga már leáldozott, de lám, Goreczky Péter, a Magyar Külügyi Intézet vezető elemzője varázsigét emleget. Mondataiból nem a gúnyt hallom kicsendülni, így alighanem komolyan beszél: „Konnektivitás: napjaink geopolitikai varázsigéje és ami mögötte van – Az egyre nagyobb kihívást jelentő nemzetközi politikai és gazdasági környezetre adott válaszként a magyar kormány a külpolitikai stratégiájának sarokkövévé tette a konnektivitást, amelytől Magyarország a legfejlettebb országokhoz való felzárkózását reméli. A különböző konnektivitáselméletekből a magyar külpolitikai stratégia szempontjából azt lényeges kiemelni, hogy a konnektivitás egyszerre erőforrás és befolyásolási képesség, vagyis a fejlettebb gazdaságokhoz való felzárkózást elősegítheti, ha hazánk törekszik a világgal való minél sokrétűbb összekapcsoltságra” (vg.hu/velemeny /2024/02/ konnektivitas).
Khm. A 19. században írták azt a tömegdalt, amelyben hasonló ötlet bukkant föl („csa-ak összefogni há-át…”), de 1990 után törölték a kelet-európai országok repertoárjából. Gyanakvóan tekintek a varázsigékre, mert eddig még egyik sem hozott maradandó elégedettséget. Azt nem tudtam meg, hogy mi áll az eszme mögött, de valaki majd elmagyarázza a szemináriumon (a zsengébb korosztályoknak, mert engem ez már nem érdekel). Ahogy elképzelem, a ’konnektivitás’ is valami olyasféle huncutság, mint az ingyom-bingyom: hallottunk róla, de senki se látta még. Amíg kibogozzák a lényeget itt van egy értelmezési példa. Népdal, borközi állapotban gyakran énekelik, de még senki sem gondolkozott el rajta.
Az első szakasz így hangzik: „A csitári hegyek alatt régen leesett a hó./ Azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló./ Kitörted a kezedet, mivel ölelsz engemet?/ Így hát, kedves kisangyalom, nem lehetek a tied.” Az amatőr nótafák nem sokat teketóriáznak azon, hogy milyen tragédia zajlik a placcon, csak vedelik a bort, hadd fogyjon. Nem Csitárral meg a domborzati formákkal van a gond (a falu létezik: Patvarctól keletre, Hugyagtól délre; a ’hegyek’ viszont csak dombok), hanem azzal, hogy ki kicsoda, és milyen gondjai vannak. Első pillanatra úgy tűnik, hogy a mesélő női személy, merthogy lovagolni általában a férfiak szoktak. Ellene mond az, hogy a ’kisangyalom’ nőként bukkan föl a hallgatóság előtt, ui. a férfi nem angyalként, hanem részeg disznóként szerepel a ’populáris narrációkban’ (azért írtam így, hogy igazodjak a szakzsargonhoz). A „mivel ölelsz engemet” kérdés is inkább a nőkre jellemző, mert a férfi tudja, hogy a válasz magától adódik: ’a másikkal’ (ezt Bandika mindig hozzátoldotta, amikor az ő jelenlétében ment a nóta). Az aggódás tipikus női megnyilvánulás (vesd össze a zokogó özvegyasszony sirámaival: „mi lesz velem, ha te meghaltál?”). Ugyanígy: a nőnek nem az gondja, hogy a férfi hat hétig hogyan gombolja be az ingét, és köti meg a cipőfűzőjét, hanem az, hogy mivel öleli meg Őt!? Szintén női narrátort feltételez az a mozzanat, miszerint: „nem lehetek a tied”. Ez a mozzanat a feudális viszonyokat próbálja visszahozni, így akarván eltörölni a szüfrazsettmozgalmak eredményeit; mert Rózsa Sándor idejében a fehércseléd volt az emberé, manapság pedig a hölgyek viselik a nadrágot és a kalapot; a pasi pedig örüljön a papucsnak. Az ilyen maradi szövegeket ki kell cenzúrázni a magyar kultúrából, a kotta – más szöveggel – maradhat.
A szakember egy mozdulattal lesepri az érveimet, és ezt a magyarázatot fűzi a ’love story’-hoz (ő az egész nótát elmesélte, én csak az első strófát): „A szöveg magyar népdal, melyben a szerelmes férfi távol lévő kedvesének ír. Az első részben a férfi a szeretett nőnek mesél egy történetet, amiben a nő elesik és megsérül. (?) A középső részben a férfi egy madártól kér segítséget, hogy vigye el a szerelmes levelét a nőnek, és tudassa vele, hogy ne sirassa őt. A dal végén pedig egy erdőről és két rozmaringbokorról énekel, amelyek közül az egyik a férfira, a másik a nőre hajlik, jelezve, hogy a férfi végül a nőé lesz” (zeneszoveg.hu). Háát, ez furcsa! 1. A férfi levelet ír a nőnek. 2. A nő (aki leesett a lóval/lóról?) a pacáktól tudja meg, hogy neki (a nőnek) csonttörése származott az esetből. 3. Mégis a férfit kellene siratni. Stb. Nem ragaszkodom a saját változatomhoz, csak jelezni kívántam: ha egy semmi kis nótából ilyen kacifántos értelmezések születnek, mi lesz a konnektivitás varázsigéjével és a nemzet jövőjével?
