Évekkel ezelőtt volt egy tévéreklám, mely fölöttébb felbosszantott. Sok minden bosszant, ebben nincs fogyatkozás az évek során, sőt inkább azt mondhatnám, növekedett a bosszúságot kiváltó és bosszankodásra okot adó jelenségek tömege.
Évekkel ezelőtt volt egy tévéreklám, mely fölöttébb felbosszantott. Sok minden bosszant, ebben nincs fogyatkozás az évek során, sőt inkább azt mondhatnám, növekedett a bosszúságot kiváltó és bosszankodásra okot adó jelenségek tömege. Ez már együtt jár a sorssal, korral, Donald Trump győzelmével, a porral és kosszal, ami közösségi kukáink (kukáitok, kukáik) körül fogadja a jámbor és törvénykerülő bennszülöttet. Az idegen ugyanis csak átutazik és vagy szemetel, vagy nem, vagy feltűnik neki a tömbházak körül a fizikai hulladék, vagy maga is titkon hullajtmányt szaporít. Elvégre másutt van, rá nem vonatkoznak a helyi szabályok.
Ez csak egy volt tehát azok közül a dolgok közül, amelyek kapcsán elmondhatom én is azt a kissé már kopott, de annál jobban hangzó jelmondatot: „Felháborodom/bosszankodom, tehát vagyok”, ami a descartes-i alapeszme XX. századi továbbfejleménye.
A mondott reklámban arról volt szó, hogy egy férfi – kora után ítélve inkább apa, mint nagy- vagy dédszülő – kora hajnalban fölkel, kosarat ragad vagy létrát, kimegy a piacra vagy gyümölcsösbe (esetünkben a narancsligetbe), és szed – jobb esetben vásárol – egy teli kosár narancsot. Szépek és hívogatóak, feltételezhetően még nem száradtak ki, szálkásodtak-rostosodtak ehetetlenné, és becipeli a kosarat tartalmával együtt... meglepetés: kis műhelyébe. Ami lehet a pincében, a fészerben, különálló épület a telken, mindenesetre nem egy átlagbérház konyhája a hetedik emeleten, hol örökké guta üti a felvonót.
Beindítja villany- vagy atomerőre átállított modern gépsorát, és facsarni kezdi a narancsok, mandarinok, minolák, grapefruitok (pardon, citrancsok) levét. Szépen, egyenletesen, ahogy a csillag halad az égen, gyűl a finom lé kis edénykébe, majd egyre testesebbe. Az emberünk arra gondol, hogy ez aztán minden ízében természetes, friss, zamatos, tartosítószertől garantáltan mentes, egészséges, étvágyfokozó, vitamindús, emberi fogyasztásra alkalmas, probiotikum. Emberünk arra gondol, hogy ezt helyezi majd gyermekei és hitvese reggelizőasztalára, metszett kristálykorsóban, kancsóban, vödröcskébem, palackbam, nem számít a tárolóedény anyaga vagy formája, csupán a benne található, látható narancssárga valódiság.
Gyermekeire gondol, arra, hogy örömet és meglepetést szerez nekik, arra, hogy majd szinte fellökik az asztalt, szétverik a konyhát, csak hogy elsőként kapjanak, hogy apjuk nekik töltsön poharukba minél többet. Elképzeli az arcokat, különösen a legkisebbikét, aki a legkedvesebb, a legkésőbb jött kislányét, aki még csak ötéves, és olyan édesen, selypítve ejti a szavakat... (Tisztában vagytok, vagyunk a kép giccsességével, de az élet tele van giccses helyzetekkel, amit csak azt ment, hogy évtizedekkel később kellemes emlékké nemesednek, azok lesznek igazán a sajátjaink, és talán rólunk – nekik...)
Dolgozik, erőfeszítéseket tesz, tele van jó szándékkal és tettvággyal, az örömszerzés egy sajátos módját lelte meg, úgy érzi, elégedett önmagával, már-már a rusnya világgal is, szeretnivalónak látja tágabb környezetét, hivatali ronda főnökét, matt beosztottjait és az ügyfeleket, akikkel egész nap bajlódik, merthogy az apa aktív, dolgozik, de nem sajnálja az időt, a korai felkelést, csak hogy az örömet előállítsa, működésbe hozza. Még védőszemüveget és szikraálló bőrköpenyt is felvesz a narancsfejtés, -fejés műveletéhez, mintha egy kovácsműhelyben hegesztene. Fél óra alatt megvan az egésszel, két liternél is többet sajtolt ki, viszi diadalmasan föl a workshopból a természetazonos csinálmányt, kedvtelve nézegeti az itt-ott még elpukkanó kis buborékokat.
Benyit a konyhába, ahol a család már felkelt, nyüzsög, a legkisebb maszatosan apjához szaladt, a nagyobb fiúk stresszelik magukat és a környezetet, keresik a tornabugyit, és összevesznek azon, ki vigye ma az iskolába a plazmatöltetű szorzótáblát.
Apa a háta mögül előveszi a meglepetést, a hajnali felkelés eredményét, munkáját, a világ aznapi értelmét, szeretetének a jelét, kézügyességét, találékonyságát, amikor a felesége, negyven körüli migrénes, elkínzott családanya és esti líceumban tanító fizikatanárnő, józan és unott, azt mondja:
– Kár volt úgy repesztened, Lajosom, hiszen van ennél jobb is, ide nézz! És a semmiből, a végtelen bornírtságból elővarázsol egy doboz/palack/rahedli gyári narancslevet, a reklám tárgyát. Szinte belenyomja a férj arcába, miközben megmondja Kevinnek, hol van a tornabugyija, Nétennek (Náthán), hogy ma ő viszi a plazmatöltetű szorzógépet a Waldorf-Asztória iskolába...
Hát ne bosszankodnék fel ezek után, ennek láttán?!!
Magamat képzelem a balfácán atya helyébe, és az ajándékozás öröme megsavanyodik az ínyemen.
