Muzsika az egri csillagok lámpásánál (4.)

Mottó: „Az eksztázis ne fejezze be a történetet, csak feszítse. Vess közbe időt, másoknak más izgalmát, új nehézségeket, testi szükséget, bőrérzést stb. Ezek a függesztések megvannak a hegedűben is. Például Chopin kilencedik szerenádja második fele, Sarasate kottája szerint. Bár ő csak a végponttal játszik, hogy nem ott végez és nem akkor, ahol és amikor várjuk.” (Megjegyzés Gárdonyi Géza titkos naplójából)

Gárdonyi Géza nemcsak életvitelében, hanem zeneszeretetében is nagy hazafinak számított. Minden érdekelte, ami magyar hangot szólaltatott meg a zenében. Így lett kedvenc magyar zeneszerzője Káldy Gyula. Káldy kolozsvári, aradi, pécsi színházak karnagya volt, valamint a Budapesti Zeneakadémián a magyar zene tanára. Verbunkos összeállításai nem minden esetben komolyzenei feldolgozások, de mégis azt a feladatot töltötték be, hogy a zene eszközeivel táplálták a magyar érzést – magyar érzéseket – magyar(os) zenével. Hol állunk ma ettől, amikor fiataljaink közül sokan ajakbiggyesztve kicsinylik le még a magyar könnyűzenét is, mert nekik az a jó, ami nem magyar? Követeljük magyar jogainkat, miközben a zenében – ami a lelkünk óhajáról szól – már lemondtunk magyarságunkról? Jól tudják ezt azok, akik a lelket ismerik. Jól tudják, hogy minek nekünk magyar jog, ha még a zenénket sem tudjuk megbecsülni!

Figyelemfelkeltő az az irányzat, amely mindenben a magyarságot kereste. Ezért, ha Gárdonyi bármilyen magyar jellegű zeneművel találkozott, igyekezett beszerezni annak kottáját is. Rendkívüli zenei érdekesség, hogy Káldy Gyula Kuruc dalok című kötetének előszavából több gondolatot is aláhúzott. Gárdonyi büszkének érezte magát Liszt kijelentése miatt, mely szerint „nincs semmi más oly zene, melytől az európai zene annyi ritmust, eredetiséget tanulhatna, mint a magyartól”. Sőt ebben az előszóban be is bizonyítja Káldy, hogy még Bach muzsikája is magyar gyökerekhez nyúl vissza, ugyanis a nagy barokk mester dédapja, Bach Vitus Pozsonyból vándorolt el. Valljuk be, azért mégiscsak akadt néhány túlzás ebben az előszóban!

Gárdonyi kottatára hihetetlenül gazdag, megtalálható benne korának legtöbb magyaros szerzeménye. Ezeket hegedűjén is elrebegte, mert a szerzők a függetlenség vágyát igyekeztek a zenében megszólaltatni. Ezért is vásárolta meg e kiadványokat, és tűzte őket hegedűjének a vonójára.

Az érintetlen magyar népzenéről figyelemfelkeltő észrevételt oszt meg a világgal: „De milyen más az igazi parasztnóta, mint a színpadi. A színpadi paraszt a zenekarhoz igazítja az énekét és a szüneteit. Az igazi paraszt el-elmond egy-egy sort, közben iszik, pipázik, s ez idő alatt a cimbalom is holmi cifrákkal tölti ki a nóta közeit”. Gárdonyi bizonyára már nem öltöztette volna nemes bécsi harmóniákba a Fölszállott a pávát, ahogyan azt hajdani tanára tette.

Bár prózaíróként ismerjük, néhány csillag és az az árulkodó félhold azt is megsúgja, hogy dalokat is szerzett. Igaz ugyan, hogy kevés dalról tudunk, de ennek is megvolt a nyomós oka. Gárdonyi bensőséges barátságot ápolt a magyar nóta legfényesebb csillagával, Dankó Pistával. Egy ilyen barát mellett már nem lehetett csak úgy játszadozni a nótaszerzéssel, így hát jobbnak látta, hogy dalszövegeket írjon a törékeny kis muzsikus cigánynak. Az egri Gárdonyi-múzeum 59 Dankó-nóta kéziratával büszkélkedik.

A hegedűs tanító nemcsak szövegeket írt, hanem mindig felülbírálta Pista nótáit. És ha valamit Gárdonyi kijavított, azt Dankó szó nélkül betartotta, sőt addig ki sem adta a nótát, míg a versmester azt nem mondta, hogy „Pista! Ez gyönyörű! Ezt kiadhatod!”

Gárdonyi kiváló zenei szaktekintély még a cigánymuzsikusok körében is. Két nótavirtuóz méregette egymásnak a tudását. A rajongók meg az újságok szépen egymásnak ugrasztották a két füstöst, Dankó Pistát meg Lányi Gézát. A sajtó hasábokon buzdította egymás ellen a hangászokat, míg végül a vitát Gárdonyi döntötte el nagy vitát kavaró cikkével, melyben Dankót a hegedű, Lányit a cimbalom királyának nevezte. Ezzel kibékültek a pörlekedő felek, és Gárdonyi is két híres muzsikus barátságát élvezhette.

Ismerős még egy figyelemfelkeltő esemény, amely Gárdonyi kitűnő hegedűsi mivoltát példázza. Soha nem játszott nyilvánosság előtt, de egyszer, 1917. május 5-én valahogyan mégis előkerült a hegedű. Ekkor Ányos Lacival, a híres nótaszerzővel társalgott Gárdonyi. A beszélgetést nótázás követte, és különös módon ezúttal az író lett a prímás, a nótaszerző meg a hallgató. Néhány nóta után Ányos Laci remegő hangon vette elő saját hangicsáló szerszámát, és átnyújtotta az őszülő tanító úrnak. „Engedje meg, kedves Mester, hogy ezt a hegedűt, amivel nekem oly gyönyörűséget szerzett, önnek ajándékozhassam.” A Mester lelket vitt a hegedűbe, ezért sikerült meghatnia egyszemélyes publikumát.

A zenélő írónak több hegedűje is volt. Az első a sajátja, a másikat ajándékba kapta Ányos Lacitól, a harmadik Dankó Pistától maradt nála „zálogként.” Sőt nemcsak hegedülni és orgonálni tudott, hanem a cimbalommal is szépen eljátszadozott. Egri lakásában ma is látható az a cimbalom, amit Dankó Pista szintén „zálogba adott.” De ugyanitt egy pianínó is hirdeti, hogy ő is kedvenc hangszere volt az író úrnak.

Talán kérdés lehet sokak számára, hogyan lehetséges, hogy a klasszikus zenei elveken nevelt Gárdonyi mégis inkább a magyar nótához vonzódott jobban, mint az előzőhöz? Ez csak azzal magyarázható, hogy az író elsősorban a magyar jelleget kereste a zenében. Másrészt felismerte, hogy a magyar népzene gyakran kötetlen és alkalmazkodó ritmusával sokkal több szabadságot nyújt az éneklőnek, az átélőnek, mint a szigorú, metronóm pontosságú klasszikusok. A magyar népzenéhez viszonyítva a bécsi klasszikus műzene nem biztosít szabadságot, mert csak úgy lehet előadni, ahogyan a szerző előírta. Ehhez hasonlóan a mai gépzene is iszonyatosan pontos tempójú. Miközben könnyedséget hirdet, szigorú tempójával lebéklyóz. Ha elhisszük, hogy idejétmúlt a népzenénk, azt írjuk alá, hogy csak szavakkal igényeljük a szabadságot, szívünkkel nem.

Fontos tudnunk még arról is, hogy Gárdonyi Géza egy másik síkon is kötődik a zene világához. 1890-ben a Műbarátok Köre operaszöveg-pályázatot hirdetett. Ezen a pályázaton az Árgyélus című Gárdonyi-librettó díjat nyert. A paradicsom című operettnek is ő írta a szövegkönyvét, erről önéletrajzából értesülünk, és azt is megtudjuk, hogy először Szegeden adták elő 1893 februárjában. Zenei vonatkozású cikkeket is írt a Régi zenénk kincseiről és A cimbalom meg a magyar nóta kapcsolatáról.

Az is lényeges információ továbbá, hogy jó barátja volt Erkel Ferencnek. Barátságuk közös nevezője a sakkjáték volt. Erkelről köztudott, hogy veszedelmes sakkozó hírében állott, úgyhogy Gárdonyi sakktudása sem elhanyagolható, ha ez váltotta ki e barátságot.

Dankó Pista halálakor, 1903. március 29-én Gárdonyi elővette a zálogként nála maradt hegedűt, levette róla a húrokat, borítékba tette, és a borítékra a következőket írta: „Ezek a húrok a Dankó Pista hegedűjéről valók. Aznap szedtem le őket, mikor Pista meghalt. Többet ember ne játsszék rajtuk!”

1922. október 30-án hiába remélték az egri csillagok, hogy hegedűszó hullámzik az ég felé az „egri remete” ablakából. A félhold is hiába ácsorgott az ablak előtt. A nótázó író mozdulatlanul feküdt az ágyán, de „csak a teste”. Ettől kezdve eggyel szaporodott az egri csillagok névsora, mert Gárdonyi Géza közéjük költözött. A sírásra görbült félhold is hamarosan megvigasztalódott, mert a daloló író lelke meséi, könyvei, dalai által mindörökre simogatja figyelmes tanítványait.

Szilágyi Mihály