Múltunk a jelenben

Ezt a címet adta a marosvásárhelyi Incze István AFIAP-fotóművész legutóbbi tárlatának. A Bernády Ház emeleti galériájában szeptember 7-én megnyílt gazdag és érdekes fotókiállítás rendhagyó módon, forgatókönyv szerint és tematikus sorrendben mutatja be a magyar történelem három időszakát: a honfoglalás időszakát egy sámánesküvőn készített képek idézik meg, a tragédiák sokaságát a bözödújfalui tó szimbolizálja, míg az eltüntetett arisztokrata társadalmi réteget egy bárókisasszony hétköznapjait felelevenítő fotók illusztrálják.

A teljes telt házas érdeklődést kiváltó tárlatot a Tűzvarázs nevű régizene-együttes nyitotta, majd sorrendben elsőként Nagy Miklós Kund szólt a jelenlevőkhöz. 

– A Tűzvarázs dallamban is megteremtette azt a hangulatot, amelyet Incze István nyújt képeivel. A művész első alkalommal mutatkozik be a Bernády Házban egyéni kiállítással – sokan ismerik már a stílusát, és most egy nagyon érdekes tárlattal érkezett, olyannal, amely több, mint egy egyszerű kiállítás. Mintha egy kicsit színházban is lennénk, oly sok a teatralitás. A mai világban, amikor a fotográfia igencsak elterjedt, a művészek sajátos ötleteket hívnak segítségül ahhoz, hogy saját világukat megmutathassák. Incze István is úgy hozta a múltunkat a mába, hogy különleges helyzeteket teremtett. A tárlat három nagy egységből áll: a sámánvilágot idézi meg a sámánesküvőn készített sorozat, amelyet a kiszáradt bözödújfalui tó képei követnek, mindez rendkívül drámai, tragikus. Utóbbi fotókat jelképekkel, aktokkal egészítette ki, és sajátos mondanivalót teremtett. A legbelső teremben pedig egy baronessz fiktív történetének megjelenítését láthatjuk. A modell szerepét Ritziu Ilka Krisztina színművésznő vállalta el, a fotózásra a Haller-kastélyban került sor. Incze István fontos fotósunk, reméljük, ezentúl még gyakrabban fog jelentkezni – mondta a méltató, majd a művész kalauzolta végig közönségét a tárlaton.

– A kiállításnak forgatókönyve van, ami egy fotótárlat esetében furcsa dolog. Ha a fotós megfelelőképpen választja ki a témát, fényképezi le a képeket és helyezi el a falon, akkor a történet vezeti a nézőt. A tárlat a sámánvilágból vezet minket a mába: az esküvő Nyárádszentsimonban történt a nyár elején, a fotózás egy valós fiatal pár valós, sámánszertartás szerinti esküvőjén ment végbe. Nagy hatással volt rám, hogy sok azonosságot tapasztaltam a sámánesküvő pillanatai és a katolikus esküvői szertartás között. Érdekes volt látni, hogy akik beléptek a szertartás helyére, azoknak egy boltíves, zöld kapun keresztül kellett átmenniük, miközben füstöléssel tisztultak meg. A címek ez esetben csupán informatív jellegűek. Az utolsó képen a szertartás vége látható, amelyen az ifjú pár kilép a kapun és belép a nagybetűs Életbe. 

A magyar őstörténet, a múlt a tragédiákkal folytatódik, amelyeknek mi sajnos a nagyhatalma vagyunk. Én a bözödújfalui tragédiát emeltem ki, hiszen a tó most szabaddá tette azt, ami egykor volt látható. Nem csak lefényképeztem a tómedret, hanem kiegészítettem olyan alakokkal – nem éppen aktokkal –, amelyek az illető környezethez illenek. A falut képviseli az egyik képen a női alak, azt a falut, amely most mindenki számára ott maradt lecsupaszítva, utolsó ruhájától is megfosztva. De olyan felvételeim is voltak, amelyeket nem kellett kiegészíteni: például a Gyökerek című fotó, amely arra utal, hogy az elszármazottak minden évben visszajönnek és emlékeznek.

A harmadik teremben egy baronessz Haller-kastélybeli életébe pillanthatunk bele. Itt már nincsenek címek, a képek egyértelműek, a bárókisasszony mindennapjait ábrázolják. Egy képnek van csupán címe – ez a Látomás, amely azt érzékelteti, hogy az a társadalmi réteg, amelyet a baronessz képvisel, sajnos elpusztult. De úgy vélem, ennek ellenére van egy kis remény is arra, hogy a kastélyok felújulnak, és újra a mieink lesznek majd – hallottuk a művésztől, majd a Tűzvarázs együttes zárta a tárlatnyitót.