Veres kakasok hangjától rezzent újra össze az igazak nyári álmától idén nagyon is elkerült hazai oktatás.
Veres kakasok hangjától rezzent újra össze az igazak nyári álmától idén nagyon is elkerült hazai oktatás. A bukott diákok és tanárok hosszú (név)során tavaly már kiámuldozta magát a romániai tanügy labirintusában botorkáló – az útvesztőben gyermeke jövője után kutató – egyszeri polgárka, most talán – a múlt évi tapasztalattól „megokosodva” – egykedvűbben hümmögi el aggodalmát az új pedagógusnemzedékek színvonalát illetően. Persze, a vélemények ezúttal is megoszlanak. A felsőbb emeleteken, például a megyei tanfelügyelőségen senki sem csodálkozik, itt a csalásmentes vizsga magától értetődő, nemhogy lehangoló, de enyhén biztató következményének tekintik a vizsgázók egynegyedének kudarcát. A szakszervezetek ezzel szemben újra megragadják a háborgás lehetőségét, és komor ábrázattal emlékeztetnek a pedagógusbérek csökkentésére. Véleményük szerint ugyanis elsősorban a fizetésaprításokkal sikerült elérni, hogy a minőségi munkát végző oktatók nagy része távozzon a rendszerből, és látványosabbá váljon az elmúlt évek eredményeit produkáló selejt. Kétségtelen, hogy – megyei szinten maradva – tizenöt, kettesen alul teljesítő tanárjelölt a szakma leértékelődésének vészjelzése is lehetne. Lehetne, mégsem az, hiszen a múlt évben sem, most sem szenteltek túl sok figyelmet efféle részletekre illetékesék. Persze, arról sem kellene megfeledkezni, hogy a kiváló eredmény is csak azt jelzi, a vizsgázó sikeresen elsajátította a kért tananyagot vagy annak egy bizonyos részét, és lelkileg, szellemileg megfelelő állapotban volt a számon kért ismeretek visszaadására. A tízes mellé képzelt csillag sem lehet egyértelmű biztosíték arra, hogy a „véglegesített” oktató megtalálja a közös hangot diákjaival, hivatásként képes szakmáját gyakorolni. Volt már példa rá, hogy az egykori vizsgajegy védelmében a nebulókkal nem megfelelően bánó tanító akkor is megtarthatta állását, ha a nevével „fémjelzett” osztályokat messziről elkerülték a szülők. Ilyen szempontból valóban érdemes lenne átgondolni, mennyire múlhat egy oktató – és persze a gondjaira bízott diákok – sorsa egyetlen személytelen ismeretmérésen. A rendszer merevsége jövőtől talán feloldódhatna, de az is bizonyos, hogy, ha az iskoláknak majd jogukban áll megszervezni a versenyvizsgát és kiválasztani a megfelelőnek bizonyuló tanerőket, vége-hossza nem lesz a bizalmatlan, de nem mindig alaptalan feltételezéseknek és az ezekből adódó konfliktushelyzeteknek. Nincs is ebben semmi különös. Az lenne meglepő, ha nem így lenne, elvégre nálunk még a (veres)kakas-kukorékolás is korrupciógyanús.
