Mészkő és a 110 éve született Balázs Ferenc

A falu neve összeforrott a Balázs Ferencével. Mészkő (románul Cheia) Kolozs megyei falu, Tordától 8 km-re délnyugatra a Tordai-hasadék keleti bejáratától 2,5 km-re, az Aranyos folyó bal partján. Nevét valószínűleg mészkő hegyeiről kapta. (A román cheie hasadékot jelent.) 1311-ben Mezku néven említik először.

A falu neve összeforrott a Balázs Ferencével. Mészkő (románul Cheia) Kolozs megyei falu, Tordától 8 km-re délnyugatra a Tordai-hasadék keleti bejáratától 2,5 km-re, az Aranyos folyó bal partján. Nevét valószínűleg mészkő hegyeiről kapta. (A román cheie hasadékot jelent.) 1311-ben Mezku néven említik először. A falunak 1333-ban már volt temploma. 1910-ben 848 lakosából 481 román és 367 magyar volt. A trianoni békeszerződésig Torda-Aranyos vármegye Tordai járásához tartozott. 1992-ben 554-en lakták, lakói többségben románok. Unitárius temploma 13. századi eredetű, 1595-ben, 1783-ban és 1931-ben átépítették. Határában található a Tordai-hasadék, a Hesdát patakának 3 km hosszú szurdokvölgye, ami egykori barlangok beszakadásából keletkezett, ma is mintegy 50 barlang található benne. A monda szerint a kunok elől menekülő Szent László király imájára hasadt ketté a hegy, a kunok pedig a szakadékba zuhantak. A tatár és török dúlásai elől a környék lakóinak menedékhelye volt. A bejáratánál található tornyos menedékházat az Erdélyi Kárpát Egyesület építette 1935-ben.

A temetőjében nyugszik Balázs Ferenc (Kolozsvár, 1901. október 24. – Torda, 1937. május 22.) unitárius lelkész, erdélyi magyar író, költő. Apja postatisztviselő volt. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári unitárius kollégiumban végezte, ahol a Kriza János önképzőkörben és a Remény című diáklapban jelentkezett első írásaival. Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánlott. Így terelődött figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. „Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s ezzel a meggondolással iratkozik be az unitárius teológiára. Papnövendék korában megteremtője volt a Tizenegyek antológiájának, itt Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron oldalán jelentkezett. Az erdélyiségről és székely mitológiáról írt tanulmánya a csoport eszmei és művészeti hitvallása. Az antológia közli két meséjét is, miután már önálló kötetben tett közzé meséket (Mesefolyam. Szatmár, 1922). Egyházi ösztöndíjjal sikerült az angliai Oxfordban és az egyesült államokbeli Berkeleyben négy évig (1923-27) tanulmányokat folytatnia. Amerikában mint egy békekaraván tagja előadásokat tartott, hangversenyeket rendezett, agitált és írt angol nyelven. Ázsián át tért haza Kolozsvárra, beutazva Japánt, Kína egy részét, Indiát és Palesztinát. Föld körüli vándorútjáról írta Bejárom a kerek világot (1923-1928) című munkáját, mely előbb a Keleti Újságban jelent meg folytatásokban, majd könyv alakban (Kolozsvár, 1929, új kiadásban Mikó Imre bevezetésével és jegyzeteivel, 1975). A szokványos útleírásoktól eltérően azt mondja el, hogyan talált önmagára és dolgozta ki – három földrész országait megismerve – egy új társadalom tervét, mely tagadása az ipari kapitalizmusnak és leginkább Rabindranath Tagore elgondolásaihoz igazodik, akivel, valamint Gandhival, erről személyesen is beszélgetett. „Én a világot ilyen egyszerűnek nem látom” – írta a könyvről Szabédi László az Erdélyi Fiatalokban –, „de az én lelkiismeretem nem olyan tiszta, mint a Balázs Ferencé.” Ezzel a tiszta lelkiismerettel foglalta el hazatérése után az első neki felajánlott állást: bennlakási felügyelő lett a székelykeresztúri unitárius főgimnáziumban. Amellett ifjúsági konferenciákat rendezett, megindította a Kévekötés című ifjúsági lapot, egyik alapítója volt az Erdélyi Fiatalok című főiskolás lapnak. Ugyanakkor a Korunkban is cikkei jelentek meg, és a Falvak Népe terjesztéséért egyházi főhatósága eljárást indított ellene. Igazi munkaterületét azonban Mészkőn nyerte el, ahol 1930-ban megkezdte lelkészi működését, és ott maradt haláláig. Erről a nevével annyira összeforrott Aranyos menti községről írja: „itt minden van, ami Erdély: hegy, síkság, megcsuszamlott dombok, sziklák, hasadék, folyó, bánya s közelben a gyárakkal javított (vagy rontott) kisváros: Torda. Lakosai románok és magyarok: földművesek, iparosok, gyári munkások és hivatalbeliek.” Itt kezdett hozzá négyéves falufejlesztő tervének megvalósításához, a dániai szövetkezeti falvak mintájára. Primitív autarchiára akarta berendezni először a községet, aztán az egész vidéket, függetleníteni akarta a világpiactól, s a falusi életformát propagálta, amelyben az emberek – szerinte – nem válnak egyoldalúvá, hanem rátalálnak a természet és a társadalom összhangjára.

Gazdasági tervei a világválság idején összeomlottak, de közben mégis megújult egy kis falu, virágzott a népfőiskola, működött a színjátszó csoport és a dalárda. Ifjúsági daloskönyvet állított össze (Szent-Iványi Sándorral és Mikó Imrével, Kolozsvár 1931).

1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon; 1933-ban itt az 1932. év erdélyi magyar irodalmáról tartott előadást, később az ő javaslatára kezdett foglalkozni az íróközösség egy népművelő könyvsorozat problémáival. Szövetkezeti elgondolásait Aranyosszéki tervek (Torda, 1933) című röpiratában írta le. Ezek a tervek részben valósággá váltak, amikor megalakította a Vidékfejlesztő Szövetkezetet. Csak midőn a tüdőbaj ismét leveri a lábáról, ér rá A rög alatt (Torda 1936) című emlékiratában vallomást tenni világ körüli útja óta végzett munkájáról, kudarcairól és az
„álmok szalmájáról”, amelyet nem szűnt meg csépelni. „Lenni kevesek megértettje, többek kovásza, sokak testében tövis” – foglalja össze népnevelő erkölcstanát. Tordára viszik gyógyulni, kislányát elkülönítik tőle, dán származású amerikai felesége, Frederiksen Kriszti, nem egy cikkének társszerzője, ápolja. Betegágyában fejezi be Zöld árvíz című regényét (Kolozsvár 1936), amelyben megírja egy vidéki értelmiségi tragikus küzdelmét az elsodort faluban. Országos részvét mellett temették el Mészkőn. Az Erdélyi Helikonban Tamási Áron búcsúztatta.

Nevét viseli a tordai Mihai Viteazul Líceum magyar irodalmi köre. Művei: Mesefolyam (mesék), Szatmár, 1922, Bejárom a kerek világot (útirajz), Kolozsvár, 1929, Ifjúsági daloskönyv (Szent-Iványi Sándorral és Mikó Imrével), Kolozsvár, 1931, Gandhi (Erdélyi Helikon, 1932), Tagore (Erdélyi Helikon, 1932), Kis hittan, Torda, 1932, Aranyosszéki tervek (röpirat a szövetkezetekről), Torda, 1933, Közérthető evangélium, Torda, 1935, A rög alatt (emlékirat), Torda, 1936, Zöld árvíz (regény), Kolozsvár, 1936, Új ember vallása (kéziratban maradt teológiai szövegek), Torda, 1937. (Forrás: Wikipédia)

Összeállította: B. D.