Mérleg visszatérőben
2025-02-11 15:00:00
- Nagy Székely Ildikó
Hétköznapi történet
Azt hiszem, minden városnak megvannak a legendás figurái, azok az összetéveszthetetlen arcok, amelyeket mindenki ismer. Az arcok mögött rejtőző történetről rendszerint nem sokat tudunk – vagy éppen semmit sem –, mi több, ezek a jellegzetes alakok sokszor azt a benyomást keltik, mintha nem is lenne történetük. Csak úgy vannak, mint a helyükön felejtett, régi macskakövek, nem öregednek, és nem is fiatalodnak, minden vonásuk és rezzenésük azt sugallja: fölöttük nincs hatalma az időnek. Aztán egyszer csak eltűnnek, és akkor kiderül, hogy mégis volt…
Számomra ilyen alkotóeleme volt a pár évtizeddel ezelőtti Vásárhelynek a Művész mozi előtt kuporgó mérleges néni (mondhatnám, hogy asszony, de tudomásom szerint mindenki néniként emlegette). Lehetetlen volt megsaccolni az életkorát, és akármennyit is változott körülötte a város, ő esztendőről esztendőre ugyanolyan maradt. Télen-nyáron ugyanabba a kopott barna irhabundába burkolózva figyelte a járókelőket, volt, akinek oda is szólogatott a kendője alól, máskor meg saját magához intézte kusza mondatait. Mindig hadart, mintha attól tartott volna, hogy kifogy belőle a szusz, és sosem ér a végére ködös eszmefuttatásainak. Ritkán akadt kliense, de ha valaki mégis igénybe vette az öreg mérőeszközzel nyújtott szolgáltatást, úgy biztatta a jelentkezőt, mint egy focimeccs leglelkesebb szurkolója. Nem tartotta magában a véleményét, ha a mérleg nyelve túlságosan meglódult, szinte kiabálva közölte a kuncsafttal, hogy sok, nagyon sok, le kell fogyni hamar. Egyszer láttam, ahogy egy suhanccsapat incselkedett vele, le is teremtette jól a fiatalokat, ha emlékezetem nem csal, talán még köpött is egyet utánuk. Nem tudom, mikor szívódott fel a főtéri forgatagból, de ha buszozom egyet gondolatban az időben, most is tisztán elém rajzolódik mindent látó, barna tekintete.
Ha egy Fekete Péter-szerű kártyacsomag lapjaira képzelném a városközpont egykori szereplőit, a bundás mérőasszonyt – mesterségénél fogva – biztos, hogy a főtér túloldalán, a Toldalagi-palota közelében 12-13 évvel ezelőtt üldögélő, szürke kalapos emberrel találtatnám. Igaz, neki egészen más volt a stílusa, nem igyekezett fűvel-fával beszélgetést kezdeményezni, de ha valaki megszólította, készségesen válaszolt. 2013 júniusában a közeledésemre velem is szóba elegyedett, és az együtt töltött negyedóra-húsz percből egy történet született A mérleges címmel (rá is bukkantam erre az írásra a virtuálisban, ez segített behatárolni beszélgetésünk idejét). Biztos vagyok benne, hogy a 78 éves özvegy férfira kevesebben emlékeznek a vásárhelyiek közül, mint a bundás asszonyra, hiszen ő – a maga cseppet sem hivalkodó, alázatos jelenlétével – a többség számára láthatatlan maradt, múlt szombati beszélgetésem mégis elsősorban őt juttatta eszembe.
A kora délutáni órákban találkoztam az ősz tincseit kötött sapka alá gyömöszölő férfival, aki az egyik lakótelepi üzlet sarkánál várakozott. Bevásárlószatyrát a fal mellé támasztotta, a fal párkányára pedig egy kartonlapot rögzített, amin román nyelvű felirat hirdette: egy lej a méretkezés. (Éppen mint a régebbi időkben.) A lábánál vadonatújnak látszó elektromos mérleg pihent. Mielőtt odaértem volna, egy fiatalember már lecövekelt a kötött sapkás előtt. Felállt a mérlegre, átnyújtotta a pénzt, aztán ment is tovább. Én következtem.
– A kabát és a cipő plusz két kiló – nyugtatott meg románul a férfi, a mérőműszeren megjelenő számtól ugyanis furcsa arcot vághattam.
– Hogy jött az ötlet, hogy ilyesmivel foglalkozzon? – kérdeztem, mert valami azt súgta: egy hirtelen ötlet késztette az illetőt arra, hogy testsúlyuk méricskéltetésére csalogassa magához a járókelőket. Manapság, amikor szinte minden lakásban van egy olcsón vásárolt, jól működő fürdőszobamérleg, enyhén szólva különösnek tűnt a kezdeményezés.
– A lányomtól kaptam ezt a mérleget jó pár éve ajándékba, és azóta is csak ült a csomagjában kibontatlanul. Csípőprotézis-műtét előtt álltam akkoriban, és gyorsan le kellett fogynom, de e nélkül az eszköz nélkül is sikerült. A napokban jutott eszembe, hogy végre hasznát vehetném. Kicsi a nyugdíjam, jól jön egy kis ráadás.
– Ma próbálta ki először? – kíváncsiskodtam tovább.
– Igen, és ha jól megy, máskor is jövök. Az időmből kitelik, csak ne essen az eső. A lányom Brassóba ment férjhez hét évvel ezelőtt, a koronavírus alatt pedig a feleségem is itthagyott, azóta egyedül élek. A lányom meg a vejem többször mondta, hogy költözzem hozzájuk, de én itt szoktam meg, itt szeretem. Ha náluk laknék, nem tudnék minden hétvégén kimenni a feleségemhez a temetőbe.
– Hányan méretkeztek meg idáig? – hozakodtam elő az újabb kérdéssel.
– Maga a harmadik. De még egy órája sem jöttem. Remélem, tíz-húsz kliensem azért lesz. Néhány órát még mindenképpen maradok.
Elköszöntem, jó másfél óra múlva azonban visszamentem az üzlethez. A kötött sapkás férfi már nem volt ott. Számítottam arra, hogy a vasárnapot kihagyja, de hétfőn is hűlt helyét találtam. Talán nem hozott anyagi hasznot a próbanap, vagy a rend egy buzgó őre riasztotta el az aprópénzkereseti lehetőségtől – ki tudja? Engem mindenesetre megnyugtatott a jelenléte, ahogy annak idején a szürke kalapos férfié vagy a barna bundás, kortalan asszonyé.
