Megerősödve kikerülni a bajból
A lélek korával és az öregedéssel kapcsolatos eléggé hosszú kitérő után hadd kanyarodjunk vissza az eredeti elképzelésemhez, folytatva a lelki egészség általam kitalált bővített tízparancsolatának a részletezését. Abból is most azokat a gondolatokat, amelyek a jó, önépítő világszemlélethez szükséges lépéseket fogalmazzák meg.
Tudatosan nem használom a pozitív pszichológia fogalmát, azaz nem mondom azt, hogy ennek néhány használható alapelvét járjuk körül, mert a pozitív pszichológia, illetve a pozitív világszemlélet fogalmához mára igen sok negatív mellékzönge is társul, és nem véletlenül. Jócskán átestünk – vagy átestek sokan – a ló túlsó oldalára, amióta ez a szemlélet teret hódított, és ezzel sokat veszített a hiteléből. Mert sajnos eljutottunk odáig, részben a sok önjelölt meg gyorstalpalt pszichológusnak és egyéb, lelki megváltást hirdető gurunak (nem is találok rájuk megfelelő elnevezést!), a mindenféle állítólag segítő foglalkozásúnak (márpedig rengeteg lett belőlük, és a számuk gyarapszik) köszönhetően, aki mind a pozitív lélektanra hivatkozott, az alapelveit alkalmazta és vitte túlzásba, értelmezte rosszul, sokszor már-már abszurd módon, hogy ezzel valamiféle csodaszerré avanzsálták, átfestve a lélektan valódi eredményeit. Mint ahogyan a korszellem (írhatnám, hogy a kórszellem) sem tett jót neki.
A lélektannak ez a fiatal, alig szűk három évtizedes múlttal rendelkező új ága az elején remek gondolatokkal járult hozzá a lelkünk karbantartásához, hisz célja épp a pszichés jóllét, bizonyos értelemben a boldogság elérése. Ez az elképzelés annyira szimpatikus és általánosan vágyott, illetve roppant divatos is, hogy ezúttal is érdemes megemlítenem az utat, amelyen eljut a célhoz, vagyis a módszereket, melyekkel megvalósíthatónak tekinti a jóllét megteremtését.
Elsőként az értelmes élet megalkotását említeném. Ennek persze megvannak a filozófiai mozzanatai is, hisz az élet értelmének a keresése és annak kialakítása jár vele. Fontosnak tartja a személyiség erősségeinek a megtalálását és ezek előtérbe helyezését, illetve megmutatását, cselekvővé tételét, aminek következtében az egyén sikeres és megküzdésre képes lesz. Ám hogy melyek ezek az erősségek, hogy mi a siker, az vita tárgya, illetve sokszor értelmezés kérdése ma is, ezért rendszerint marad a szubjektív és/vagy a helyzethez kötött megítélésük.
A pozitív lélektan hangsúlyt helyez az érzelmi intelligenciára is, mert annak rendkívüli jelentősége van az egyén szubjektív jólléte szempontjából, hisz tudjuk, néha (sokszor?) fontosabb a jól működő érzelmi élet, mint az értelem.
Magába olvasztotta a Csíkszentmihályi Mihály felfedezte és tanulmányozta flow jelenségét (a nevét is ő adta), és a körülötte, vele kialakult (általam is nagyon kedvelt) pszichológiai szemléletet, mely szerint (szemtelenül röviden megfogalmazva) minden elmélyülten, szeretettel, hozzáértéssel és beleéléssel végzett tevékenység egy sajátos állapotot okoz: ez a flow, az áramlat, ami tulajdonképpen a boldogságérzést, a kivételesen jó lelkiállapotot jelöli.
Fontos a jó coping (a jó megküzdési képesség) és a szintén jól működő reziliencia, azaz a képességünk, hogy egy trauma vagy bármilyen egyéb kibillenés után minél gyorsabban legyünk képesek visszatérni az eredeti lelki-érzelmi állapotunkba. Ezek az adottságaink (és nagyon helyes az adottság kifejezés) genetikailag erősen befolyásoltak. Úgy tartják, hogy olyan 40 százalékban velünk születettek, de nyilván alakíthatóak is.
A pozitív pszichológia természetesen sok egyébbel is hozzájárul a lélektanhoz, de most talán a legfontosabbakat, egyben legismertebbeket és – valljuk be – a legdivatosabbakat, a köztudatba is többé-kevésbé helyesen beszivárgottakat emeltem ki.
Azt is el kell mondanom, hogy ez a szemléletmód sok vadhajtást is növesztett, mint a túlzott (állandó!) boldogságkeresés, a mindenáron való jóllét, meg egy képzelt világ hajszolása, minek következtében követői leélhetnek egy életet ezek keresésében, anélkül, hogy valaha is megtalálnák.
És akkor még nem szóltam a pozitív gondolkodás néha vitatott jelenségéről. Ez ugyanis nem annyira tudományos pszichológiai fogalom, mint elsőre gondolnánk, és nem a pozitív pszichológiából, sokkal inkább a keleti filozófiákból (pl. buddhizmus) és ezoterikus tanokból eredeztethető, legtöbb köze talán a zen bölcsességekhez van, de ha jól belegondolunk, bármennyire furcsának is tűnik a kognitív pszichológiával is találhatunk közös pontokat.
Bevallom, hogy bár jómagam nagyon idegenkedem az ezotériás megközelítésektől, a jól kézben tartott és logikusan értelmezett pozitív gondolkodást nagyon hasznosnak tartom, és ezt a tapasztalatom is igazolja. A pozitív gondolkodás akkor hasznos és használható, ha megtanít arra, hogy a jóra koncentráljunk, illetve, hogy megkeressük ezeket, hogy a szép dolgok és események emlékét vigyük tovább, a helyzetek használható, építő következtetéseivel éljünk, a bajok és fájdalmak után megtaláljuk azt, ami építeni fog, továbblendít és reményt ad. Egy percig sem jelenti a rossz, a baj, a szenvedés tagadását, hanem ezek megélése után, közben igyekszik kapaszkodókat adni. Ilyenkor sokat segít már az, ha arra gondolunk, hogy a legnagyobb rossz is elmúlik, és tőlünk függ, mit viszünk tovább belőlük. Ez a mondat, ez a gondolat két erős mankót nyújt.
Egyrészt, ha tudatosítom, hogy valami – ezúttal a rossz, a baj, a fájdalom – véges, már felvillantom a fényt az alagút végén. És figyelmeztetem magam, hogy hagyjam elmúlni! Mert igen gyakran a bánat, a fájdalom, a gond azért emészt és marad meg rendületlenül, mert állandóan újra meg újra felidézem, átélem, elkeserítem vele, tőle saját magam, azaz rágódom rajta, ahelyett hogy hagynám lecsengeni, hagynám elmúlni, ha úgy tetszik: hagynám a rosszat elfelejtődni.
Másrészt jelzi, hogy megerősödve kerülhetek ki a bajból. Mert én döntöm el, mi marad meg belőle, hogyan él bennünk tovább a (sok) rossz, gond, baj, tragédia. Mert ahelyett, hogy beleroppannánk, örülhetünk, hogy túl vagyunk rajta, hogy nem történt még nagyobb baj, netán, hogy nem szenvedett a végleg eltávozott, nem lett halálos kimenetelű egy baleset, netán jó az, hogy most hagyták el, és nem akkor, amikor már két gyerek is sír otthon. És sorolhatnám a végtelenségig a példákat. Arra, hogy miként lehet a legrosszabb helyzetből is továbbvinni valami jót. Elég lehet már az is, hogy vége.
Albert Ildikó klinikai szakpszichológus
