Petőfi Sándor 202 éve született, 1823. január elsején írták be a nevét a kiskőrösi anyakönyvbe. 2025 első napján, mint eddig is, sok éven át, az EMKE Maros megyei szervezete megtartotta a marosvásárhelyi Petőfi-szobornál a már hagyománnyá vált emlékező és újév-köszöntő ünnepségét. A rendezvény kezdetén Kilyén Ilka többek között elmondta, hogy a szobor Hunyadi László szobrászművész alkotása és 2000. december 16-án avatták fel. Székely Emese, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum magyar szakos tanára emlékezett a nagy költőre. Szakács Endre címzetes katolikus esperes az előttünk álló 2025-ös jubileumi remény éve kapcsán elmélkedett a reményről. A Marosszéki Történelmi Vitézi Rend díszőrsége mellett, koszorúzás után, a szép számmal egybegyűlt marosvásárhelyiek Petőfi-dalokat énekeltek. A rendezvény himnuszaink eléneklésével zárult.
– Petőfi mindenkié, de mindenkinek van egy saját Petőfije. Hisz mindnyájunkban másként alakult ki, másként csapódott le a kép a költőről, az életéről és az életével rendhagyóan szorosan összefonódott költészetéről. Más és más az elképzelés, az idealizált és idealizálódott valóság a költőről, az emberről…
Életünk során különböző Petőfi-forrásaink voltak. Ott volt Petőfi a családunkban, az óvodában, az iskolában…Mindenki tud Petőfi-verset, tud idézni Petőfitől, ha hallja, felismeri: ez Petőfi! Mert belénk ivódott.
Mert szeretjük, vagy valamikor szerettük, sajnáltuk rövidre szabott sorsa miatt, értettük, aztán túlértettük, tettünk mellé más LEG-eket (Aranyt, a megértő költő barátját, majd Adyt, a másik nagy rebellist, majd József Attilát, a másik nagyon szeretőt…). Mégis valamiért Petőfi megmaradt egy külön LEG-nek: a leglánglelkűbb, aki nagyon tudott lelkesíteni, amikor a nemzetnek a legnagyobb szüksége volt erre. A legnagyobb, a legismertebb, a nép – a nem konkrétan irodalomfogyasztókra gondolok – értékrendje szerint a legmagyarabbnak tartott költőnk. Épp ő, aki nem is magyarnak született!
Milyen a mi Petőfink, a mindenki Petőfije? Örök ifjú, holott immár 202 éve itt van közöttük, velünk. Bennünk él. Minden magyar ismeri, olyan, mint a legismertebb magyar népdal, a Tavaszi szél vizet áraszt vagy a Himnusz. Kinccsé lett. Közkinccsé. Közterek gyermekesen karcsú szoboralakja, névadója, védjegye magyarságunknak.
Kedves emlékű ákosfalvi magyartanárom, a szigorúan kimért Szabó Mózes mondta, hogy a mestergerendán – védett, biztonságos helyen – a Biblia mellett, minden magyar házban volt egy Petőfi-kötet is. Valahogy így lett mindenkié ez a nyughatatlan, mindenféle hatalommal – legyen az rendszerbeli vagy családi – dacoló, a tudást és tehetséget olyan mesteri kiszámítottsággal ötvözni tudó üstökös, apostol, vátesz, költőtárs, forradalmár, szabadságharcos, a hitvesi lírát megalapozó szerető férj, rövid életű apa… legenda… Mi minden fért e rövid életbe! Talán azért is lett mindenkié, mert mindenki talált egy kis szeretni való eszménycikkelyt abban a felbecsülhetetlen eszmei értékből, amit ránk hagyott, és amit – Őt idézve – rátettek a századok.
Vajon kié lesz Petőfi? Át tudjuk-e őt örökíteni a következő nemzedékeknek? Gyorsan alakuló világunkban már nem olyanok a sorsfordító események, mint mondjuk 35 évvel ezelőtt, amikor a mi sorsunk is akkorát fordult, hogy nemcsak lélekben-gondolatban, de térben is helyet, szobrot kapott a mi Petőfink. Helyet, mert helyeknek lenni kell, ahol időnként összegyűlünk, mint egy zarándokhelyen, ahol nem is a végcél, hanem az odavezető út a fontos. A versek útja az élet szeretetével, harcaival, konfliktusaival szorosan egybefonódott életmű… A versei, melyek nélkül minden magyar szegényebb lenne.
Köszönjük, Petőfi Sándor! Köszönjük, hogy vagy nekünk! – hangzott el Székely Emese tanárnő megemlékezésében.
Székely Emese tanár és Szakács Endre címzetes katolikus esperes Fotó: Riţiu Dániel
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
