Markó Béla: Az angyal éneke

Markó Béla 

Az angyal éneke

Kovács András Ferenc emlékére

A költő temetése csupa könny. Majdnem

mindenki temetése csupa könny. Csakhogy

most a költőt kísérjük utolsó útjára. A költő

temetése csupa sár. Tél van, de délelőtt esett.

Felhős még az ég. Majd hirtelen kisüt a nap,

amikor a halottvivők a kiásott sírhoz érnek.

Körbeállják a gödröt a gyászolók. Egészen

közel a család. Táguló körökben a többiek.

Ki-ki ahogy meg tud állni a sírkövek között,

hogy ne lépjen rá valamelyik sírra. Sokan

vagyunk. Nagy költő volt. Játékos. Derűs.

Máskor komor. Zsoltáros is. Énekel a pap

és a kántor, miközben a sírásók üggyel-bajjal

leeresztik a koporsót. Négyen vannak. Erős

lécekre fektetik a költőt. Vagyis a koporsót.

Aztán nehéz köteleket húznak át alatta,

és megemelik. Kiveszik a léceket. Négyen

négy felől lassan, meg-megcsúszva a sáros

földön, óvatosan kezdik leengedni. Elfogy

két-három ének, amire földet ér, aki eddig

botra támaszkodva is a föld felett lebegett.

Fogják az ásókat a sírásók, és nekilátnak

visszatemetni a gödröt. Hallom, hogy már

hárman énekelnek hangosan, a pap, a kántor

meg az egyik sírásó. Ő a leghangosabban.

Dolgozik is teljes erővel, belegörnyed,

úgy hányja a földet. Meg is tántorodik néha.

Talán a pálinkától. Ilyenkor felhajtanak

egy-két pohárral. Jobban tiéd, Uram, jobban

tiéd! Bár súlyos a kereszt, s érzem sebét.

Bár könnye, kínja van, ez légyen jelszavam:

Jobban tiéd, Uram, jobban tiéd! Eddig is

ő irányította három társát, most is int nekik

időnként, hogy jobbra vagy balra. Közben

lapátol és énekel. Torkaszakadtából. Olyan

a bakancsa, mint a többinek. A nadrágja is

olyan. Vastag, kissé szakadt pulóver van rajta.

Beleborzongok. Lapátolni és énekelni?

Hogy bírja ezt? Azt hiszem, ő az angyal.

Felvigyázza a költők temetését. Meg persze

eszembe jut a Hamlet is. Sehogy sem tudom

levenni róla a szememet. Lapátol. Énekel.

Néha tercel is az angyal. Nem ismerheti

a lenti harmóniát. Most már tudom, hogy

a tiéd ez a költő, Uram. Jobban tiéd. Hiszen

a könnye itt marad. A kínja is. Indulunk haza.

Előttünk három sírásó ballag fáradtan lefelé.

Csak három. Ásóval a vállukon. Erdélyben

dombra kapaszkodnak a temetők mindenütt.

Marosvásárhely, 2024. január 4.

Megjelent az Élet és Irodalom LXVIII. évfolyama 4. számának Vers rovatában 2024. január 26-án.