Az utazótáskás, borostás férfi szemmel láthatóan „állójegyet vett” a futball-világbajnokság múlt péntek esti mérkőzésére. Pár lépésnyire cövekelt le a lakótelepi pizzázó teraszától – ahol amúgy lettek volna még üres székek –, és csomagjától kissé görnyedten, enyhén imbolyogva-lengedezve követte a kivetített labdacsatát. Nem lehetett tudni, hogy az ausztrál vagy az egyiptomi csapatnak szurkol-e, csak az volt egyértelmű, hogy egészen megbabonázta a játék. A pincérek kezében mindegyre feltűnő söröskorsók sem térítették el a figyelmét, sőt az ennivalóval megrakott tányérok sem. Már szinte tüntetően mellőzte mindazt, ami a meleg nyári szürkületben szemnek-szájnak ingere lehet, mégis, amikor egy – furcsa mód unatkozni látszó – asztaltársaság megszólította, nem zárkózott el attól, hogy közéjük telepedjen.
– Mindig is odavoltam a fociért, bár nekem két bal lábam van, nem is szívesen választottak be az iskolában tornaórán maguk mellé az osztálytársaim – magyarázta a körülötte ülőknek, anélkül, hogy tekintetét egy pillanatra is levette volna a képernyőről. – Mindig a két legjobb sportoló kellett csapatot alakítson magának egy-egy meccsre, és előbb-utóbb mindenki elfogyott mellőlem, én pedig csak álltam ott, mint a „senkinek nem kellesz” maradék. Apám sem szeretett az ügyetlenségem miatt, ejsze szégyelt is a barátai előtt. De én, ahelyett, hogy megutáltam volna a futballt, ami miatt annyi bántás ért, egyre jobban rajongtam érte. Ilyen az ember, na, nem lehet kiigazodni rajta.
– S most kivel tartasz? – vetette oda lazán a kérdést az egyik jól fésült úriember. (Két társával olyanok voltak, mint egy életmódmagazin hármas címlapfotója, vagy, ha úgy tetszik, a divat három testőre.)
– Én az ausztrálokkal – jelentette be a borostás jövevény. – De az a legfontosabb, hogy mind a két csapat rúgjon egy-egy gólt, úgy tette fel a fogadást a barátom. Egy csomó meccsre fogadott, nem csak erre az egyre, és ha mindegyik bejön, még 1600 lejt is nyerhetünk.
– Nem csak ő nyer? – incselkedett a korábbi kérdező.
– Nem, nem. És is belepótoltam a fogadásba, egy lejt tett ő, egyet én. Így a nyeremény is kettéoszlik. De nem tudom, kijön-e minden, ha nem, akkor lehet, hogy semmivel sem maradunk. Pedig jól jönne az a pénz, elvinném belőle a leányomat a Víkendre, és még az albérletemet is kifizetném. Egy idős asszonynál lakom a nyári konyhájában, de már vagy két hónapja nem volt pénzem, így elmaradtam a bérrel. Ma reggel ki is tett a házából, de ha megadnám a tartozást, biztos visszafogadna. Nem rossz asszony az, csak baj van kicsit az idegeivel. A hangos beszédet sem bírja, én meg nem hallok jól, ezért sokszor, amikor megszólalok, olyan, mintha kiabálva beszélnék. Magukat nem zavarja?
– Minket aztán nem – nyugtatta meg az elegáns beszélgetőtárs. – Ugye, fiúk? – fordult a többiek felé.
– Á, dehogy – replikázott az egyik cimbora. Az utazótáskás most már felbátorodva folytatta, anélkül, hogy megvárta volna a következő kérdést.
– A leányomat kellene lássák, igazi kicsi kofáné. Hétéves lesz szeptemberben, kezdi az első osztályt. Az „exemmel” lakik, de négyéves koráig főleg én neveltem. Igazi apja lánya, még az ételekben is ugyanolyan az ízlésünk. Amikor az anyjával szétmentünk, ki kellett költözzek a közös otthonunkból. Az élettársam nevén volt a lakás, nem volt apelláta. De a kislányt azért látogathatom, és el is engedi velem az anyja sétálni, szórakozni, ha nem érez rajtam piaszagot. Azon vagyok, hogy ne érezzen, de hát ez nem mindig sikerül. Amikor a haverommal találkozunk, mindig megiszunk egy dobozos sört a legolcsóbbikból. Aztán a dobozokat beadjuk az „automatába”, és máris van összesen egy lejünk.
Attól az asztaltól, ahol a barátommal már jó ideje üldögéltünk, nagyon úgy tűnt, hogy a menő társaságnak kezd elege lenni a „vendégből”. Talán arra számítottak, hogy hatalmas ökörségekkel szórakoztatja majd őket ehelyett az életszagú történet helyett, amivel a gondtalanság teljes illúziójában lebegőknek egyszerűen nincs mit kezdeniük. Szedelőzködtek, pedig a meccs vége még messze volt.
– Edd meg nyugodtan, amit meghagytunk – mutatott a maradék pizzaszeletekre a beszélgetést kezdeményező. Az utazótáskás mintha tétovázott volna egy pillanatig, de ahogy egyedül maradt az asztalnál, békésen falatozni kezdett. Közben tekintetét újra a kivetítőre függesztette. Egy–egy volt az állás, mindkét csapat rúgott tehát gólt. A teljes boldogság pillanata lehetett ez a kóbor férfi számára. Azé a pillanaté, amely még minden ígéretet magában rejt.
