Magyar őstörténeti minilexikon

• 2013-09-06 12:46:43

• Ráduly János

Személyes vallomással indítom a bemutatandó könyv ismertetését: elolvasása roppant optimistává tett, Erdélyi István közel hozta hozzám/hozzánk a magyar őstörténet bonyolultnak tűnő kérdéskörét. Munkája jól és (talán) állandó jelleggel hasznosítható kézikönyv. Terjedelme 292 oldal.

Személyes vallomással indítom a bemutatandó könyv ismertetését: elolvasása roppant optimistává tett, Erdélyi István közel hozta hozzám/hozzánk a magyar őstörténet bonyolultnak tűnő kérdéskörét. Munkája jól és (talán) állandó jelleggel hasznosítható kézikönyv. Terjedelme 292 oldal.

A könyv Bevezetés című előszavában arról szerzünk tudomást, hogy „1990-ben Györffy György történész kezdeményezte a Magyar őstörténeti lexikon előkészítő munkálatait”. Az anyaggyűjtés szépen meg is indult volt, de objektív okok miatt a szerkesztőmunka nem fejeződött be. A kéziratanyag Érden van. Így Erdélyi István most megjelent kötete „első kísérlet arra, hogy nyomtatásban megjelenhessen magyar őstörténeti lexikon”.

Mit tartalmaz a kiadvány? A hátsó borítón levő tájékoztató sorok szerint „Megtalálhatók benne röviden az eddig jobbára már ismert, a témára vonatkozó írásos források, régészeti emlékek, nyelvészeti, néprajzi, embertani stb. adatok (…), amelyek a honfoglalás előtti magyarságra vonatkoznak elsősorban”.

Hogyan állította össze Erdélyi professzor a könyv szócikkeit? Mindenképpen a lehető legnagyobb tömörségre törekedett. Indul a szócikk a fogalom megjelölésével (pl. fejedelmi kíséret, gyula (méltóságnév), kazárok, magyar ősvallás stb.), míg a személynevek (kutatók) esetében feltünteti – zárójelben – a születés és elhalálozás helyét, évét. Ezt a foglalkozására, érdeklődési körére utaló minősítés követi. Például: Mályusz Elemér (Makó, 1898 – Bp. 1989) történész. A kutató tevékenységének vázolása után bibliográfia következik. Van eset, hogy egyik-másik szerzőnél csak a bibliográfia szerepel, máshol viszont kiadósabb értelmezéssel találkozunk. Például: Kaukázus és az ősmagyarság – több mint oldalnyi anyag, László Gyula – több mint két oldal. Parádés a szócikkek megfogalmazásának mikéntje: a szerző a mai beszélt köznyelv könnyedségét, érthetőségét, egyszerű eleganciáját érvényesítette.

Milyen történeti kép tárul elénk a lexikon „adalékai” alapján?

Az előmagyar korról az Altaj címszónál esik szó: „Belső-ázsiai hegység nagyobb részben Oroszországban, Dél-Szibériában. Az Irtis folyó völgyétől kb. 500 km hosszan és 350 km szélességben terül el (…) Az altajisztika ma már nemcsak nyelvészeti, hanem régészeti és néprajzi oldalról is kutatott tudományos stúdium (…) Az altáji–uráli őshaza-hipotézis, illetve nyelvrokonság máig sincs kellőképpen megalapozva és bizonyítva”.

Hozzánk közelebb eső adatokat találunk a magyar őstörténet szócikkben: „A nyelvészek a magyar nyelv kialakulását Kr. e. 1000 és 500 közé helyezve, ezt a széles idősávot tekintik a magyar őstörténet első fázisának”.

Több szócikk foglakozik a madzsar – magyar népnevünkkel: „Talán iráni eredetű elnevezés, mellyel az ugorokat nevezték. Eredeti alakjában a név belsejében dz lehetett, amiből idővel gy lett”. Magam inverz, a gy betű korábbi használatára gondolok. Íme az egyik fontos adat: Hudud al-Alam (A Világ határai) című perzsa nyelvű munkában, 982 körül így írták le a magyarok nevét: m.gg.r. A hosszú gg olvasata – szerintem – gy.

Itt utalunk – röviden – arra is, hol volt/ lehetett a magyar őshaza. Lokalizálásával sokan foglalkoztak. Az uráli nyelvtörténeti korszak szócikk arról tájékoztat, hogy az uráliak „az Urál hegység és az Ob folyó között” éltek. Mások a Dél-Urált jelölték meg „lakhelyül”. A magyar őshaza címszóban ez olvasható: „Fodor I. szerint az Urálon túlról őseink Kr. e. 550 körül jöttek át az európai térfélre”. Itt mintegy ezer évig éltek háborítatlanul. Szabó T. Attila szerint Kr. u. 500 és 1000 között a magyarság „telephelyeit folytonosan változtatja, míg végre elfoglalja új telephelyét”. Ezt az időszakot Szabó T. „A vándorlások vagy a török hatás korszakának” nevezte (Magyar történeti nyelvtan. I-II. Történeti hang- és alaktan. Egyetemi jegyzet. Bukarest, 1962).

Nos, eme vándorlások három állomáshelyéről feltétlenül szólnunk kell.

Levedia: földrajzi helye – tágan értelmezve – Bug–Dnyeper, Don–Dnyeper köze, Nagy-Bulgáriával vagy Etelközzel azonos stb. Az egyik vélemény szerint „ezt a szálláshelyet a IX. század hatvanas éveinek a végére már át kellett helyezni Etelközbe.”

Kaukázus és az ősmagyarság: földrajzi szempontból a „Kaukázus és közvetlen előtere” jöhet számításba, főleg a Kubány és a Kuma folyók gyűjtőmedencéi. E vidék (vidékek) rovásírásunk keletkezésének és megizmosodásának bölcsőhelyei, az emlékanyag zömében 8-10. századi. Lásd Ráduly János: Magyar nyelvű mondat Észak-Kaukázusban. Színes Világ (Népújság-melléklet). IX. évf. 32. szám. 2013. augusztus 17. 1. o.

Etelköz: földrajzi helye a Duna–Dnyeper, Al-Duna–Don, Duna–Dnyeszter, az Al-Dunáig az öt folyó stb. Általánosodó vélemény, hogy Etelköz – Atelküzü vidéke volt „a magyarok hazája közvetlen a honfoglalás előtt”.

A honfoglalás történelmi eseményeivel 17 lexikoni szócikk foglalkozik a könyv 27 oldalán. A szerző úgy építkezett, hogy az egymásnak ellentmondó „vélekedéseket” nem hallgatta el, utalt egyes időpontok bizonytalan voltára. A 83. oldalon ez olvasható: „A honfoglalás Györffy Gy. véleménye szerint tudatosan megtervezett esemény volt, Kristó Gy. szerint a besenyőktől elszenvedett vereség eredménye. A honfoglalás folyamata 900-ban zárult le, Pannónia elfoglalásával, végső biztosítása a pozsonyi győzelem lehetett 907-ben”.

Nagyon figyelemre méltó a honfoglaló magyarok fegyverzete szócikk. A szerző megjegyzi, hogy a magyarság a könnyűfegyverzetű lovasság „intézményét” részesítette előnyben, és hogy „tagjai távolsági és a közelharc fegyvereivel egyaránt rendelkeztek. Páncélnak nyoma a leletek között nem maradt, valószínűleg bőrből lehettek”. Egyik jellegzetes fegyverük volt a régi múltra visszatekintő visszacsapó íj, amely „Nem nagy mérete miatt lovaglás, vágta közben is kitűnően használható nyilazásra, akár 350-450 méteres távolságra” is. A hadrendről szólva:

„legnagyobb egysége a tízezred, azaz a tömény” volt. Felépítése: erős derékhad, jobb és bal szárny.

Olvashatunk még a honfoglaló magyarok háziállatairól, hitvilágáról, hősepikájáról, mesekincséről, ötvösművészetéről, a temetkezési szokásokról, a törzsek nevéről, sőt, embertani vonatkozásokról is, és – részletesebben kifejtve – a honfoglaló magyarok viseletéről.

Itt most a honfoglalók lélekszámáról ejtünk még pár szót: „Különböző számvetések készültek eddig, amelyek szélsőségektől sem mentesek”. Fölvetődött a 100.000 – 200.000-es lélekszám, mások 400.000 – 500.000 főre becsülték honfoglalóink lélekszámát. A kérdéskörről „még nem folytak viták” – jegyezte meg Erdélyi István.

Látható tehát, sok még a tennivaló a tudományos alapokon nyugvó bizonyosságok megragadásáig. Kérdőjel kérdőjelet ér, épp ezt használják ki a fellegjáró „kutatók”, az úgynevezett dilettánsok, akiknek Erdélyi külön szócikket szentelt. Íme a „jellemzés”: „Nem szakszerűen dolgozó, a tárgyhoz hozzá nem értő személy, aki valójában nem ismeri az adott kérdést, a rá vonatkozó szakirodalmat sem, de már választ ad rá”. Találó megfogalmazás. Sajnos, van ma is valóságalapja!

(Erdélyi István: Magyar őstörténeti minilexikon. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2012).