Az ötvenes éveiben járó, szemüveges asszonyt a tavalyi nyár egyik legszomorúbb napján ismertem meg. Huszonnégy óra sem telt el családunk legfiatalabb tagja, a Suzan névre – szó szerint – hallgató papagájkislány eltűnése óta, amikor nem messze a tömbházunktól a jól ismert, recsegő „híradásra” lettem figyelmes, a következő pillanatban pedig már a kis szökevényt is felfedeztem egy magas fa felső ágainak egyikén, a sűrű lombok között. Próbáltam lecsalogatni, de nem reagált a hangomra, pedig otthon, bárhol rejtőzködött a lakásban, ha szólítottam, azonnal „előcsoszogott”. Végül egy jó szándékú, de a madárlélek titkait hírből sem ismerő, túlbuzgó lakó egy kővel dobta meg a papagájunk által bérbe vett fát, arra gondolva, hogy a kis kedvenc ijedtében majd a fejemre menekül. Ebből persze semmi sem lett, igaz, Suzan valóban elhagyta a „táborhelyet”, de a rémület nem hozzám kergette, hanem a közeli sétány faóriásai közé. Ott már sem látni, sem hallani nem lehetett, de ketten a fiammal, aki időközben csatlakozott az akcióhoz, még legalább egy órán keresztül próbáltunk a nyomára bukkanni. Ekkor találkoztam először az említett szemüveges nővel, aki készségesen igyekezett részt venni madarunk megtalálásában. Egy arcban hozzá hasonlító, de némileg idősebbnek tűnő asszonnyal üldögélt egy padon, amikor felfigyelt a körülöttük zajló nyomozásra, és, míg beszélgetőtársa a helyén maradt, ő azonnal társult kétszemélyes felderítő csapatunkhoz. Románul értekeztünk, így is váltunk el aznap este, miután feladtuk a keresést. Ezután másfél hónapig nem láttam a kedves segítőt, de miután egyik kolléganőm és egy ismeretlen, tiszta szívű lány, egy elkötelezett állatbarát segítségével a lakótelepünktől messzire sodródott kicsi kedvenc megkerült, újra találkoztunk. Ugyanazzal a hozzá hasonlító, idősebbnek látszó nővel ült – talán ugyanazon – a padon, mint a megismerkedésünkkor, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne újságoljam el neki Suzan csodálatos hazatérését, aminek hallatán újdonsült ismerősöm tekintete felragyogott. Ezután gyakran láttuk egymást, és mindig váltottunk pár szót, természetesen románul. Nemrég hazafelé tartottam éppen, amikor észrevettem, hogy a szemüveges nő újra ott van a sétányon, de nem a megszokott padon pihen, hanem hátratett kézzel járkál fel-alá. Persze rögtön elfogott a kíváncsiság, de nem kellett sokáig töprengenem a helyzetváltozáson, ugyanis odalépett hozzám, és köszönés után rögtön megkérdezte, hogy mit jelent románul az, hogy „képzeld”. Miután felvilágosítottam, mosolyogva adta tudtomra, hogy egy ideje magyarul tanul.
– Mostanában tartottuk a lányom esküvőjét, egy jóravaló, kedves fiúval kötötte össze az életét. Két éve tart a kapcsolatuk, tavaly nyáron össze is költöztek, a nagy lépésre pedig valamikor februárban szánták el magukat, amikor kiderült, hogy jön a baba. A vejemmel az első perctől nagyon jó a kapcsolatom, nála tisztelettudóbb és becsületesebb fiatalembert nem ismerek, most pedig, hogy hivatalosan is a családom része lett, szeretném megajándékozni azzal, hogy elsajátítom az anyanyelvét. Neki régóta nem élnek a szülei, talán ezért is érzem szükségét annak, hogy némileg pótoljam az űrt, amit az édesanyja elvesztése még gyerekkorában hagyott benne.
– Egyedül tanul magyarul, vagy van segítsége? – kérdeztem.
– Letöltöttem a telefonomra egy internetes oktatóprogramot, ahol napi öt percben haladhatok a nyelv elsajátításával. Az a lényeg, hogy egy napot se hagyjak ki, de tudom, hogy önmagában ez még nem elég, ezért a YouTube-csatornán magyar filmeket is nézek, és igyekszem megérteni a cselekményt. A leggyakrabban használt szavakat kiírom magamnak, aztán kikeresem a jelentésüket a virtuális szótárban. Van egy szószedetem, oda írom ki a napi tanulnivalót, itt pedig levegőzés közben ismételgetem. A mai „adagomban” szerepelt a „képzeld” is, csak mire kiértünk ide a nővéremmel, elfelejtettem, hogy mit jelent. Ő kacag is eleget, hogy vén fejjel iskolásdit játszom, ráadásul ugyanúgy, mozgás közben memorizálom a leckét, mint gyerekkoromban. De nem veszem fel a csipkelődését, mert tudom, hogy nincs mögötte rossz szándék. Úgy tervezem, hogy karácsonyra már folyékonyan fogok tudni magyarul beszélni, a hagyományos ajándékok mellett ez lesz a bónusz a fiataloknak. Addig az unokám is megérkezik, októberre várjuk, és szeretném, ha majd az édesapja nyelvén is szót tudnék érteni vele.
Mielőtt elköszöntünk volna, beszélgetőtársam a papagájkislányunkról érdeklődött, meg a múlt nyáron szerzett párjáról, akiről szintén meséltem már neki gyakori találkozásaink során. Aztán húzott még pár képzeletbeli vonalat a sétány egyik végétől a másikig, lépésről lépésre szelídítve meg a szívének egyre kedvesebb magyar szavakat.
