2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Reggel beültünk az autóba, próbáltuk indítani, szerussz. Enyhe dühöngés, mínusz 15 fok, tovább köszörül a szerencsétlen indítómotor, míg végül valahogy beröffen a faros százas Škoda, és összetéveszthetetlenül vartyog a maga különleges kipufogórendszerén keresztül. Fűtés nuku. Elindulunk szép lassan, a régi Tudor-beli kacskaringós lejtőn kétujjnyi a jég, só az asztalon sincs lassan, nemhogy az úton. Valahogy leimádkozzuk a hátul kaparó, elöl pillekönnyű, összevissza csúszkáló krémszínű farost a miniszerpentinen, már leizzadtunk az izgalomtól, irány a suli vagy a nagyszülők, vakáció volt-e vagy sem, nem tudom már, lényeg, hogy minket lepakolnak valahol, hogy ne legyünk otthon, míg tart a sütés-főzés utolsó stációja, ameddig becsomagolódnak az ajándékok, feldíszíti magát a fa, amire megteremtődik a bensőséges, ünnepi hangulat, amire jön az angyal. Hazafelé gyalog vagy csehszolvák műremekkel, mindegy, így is, úgy is megfagyunk, kutya hideg van, ropog a hó a csizma alatt, szinte lefagy az orr, de nem számít, hazafelé mehet a hógolyózás, majd a parkban egy kis birkózás a cimbikkel, utána alig várjuk, hogy mehessünk szánkózni, van két darab, egy régi, de jó vastalpas és egy szovjet, sötétkék, motorkormányos bob, nehéz, mint a sár, vasból van az is, de bírja, szinte nincs olyan fa a környéken, aminek neki nem csapódott volna ezerrel, és még egyben van. Sztárok voltunk vele, egészen addig, ameddig meg nem jelent a haver a szemközti negyedikről egy nyugatnémet, acél és műanyag, narancssárga autókormányossal, na akkor kimentünk a divatból a csajoknál. Otthon alig volt fűtés, esténként gyertyafénynél néztük a tévét, de nem számított, mert még éppen csak rúgkapált az ajtón a kamaszkor, de be még nem döntötte azt, így igazi jókedéllyel rúghatta az utolsókat odabent a mindennapi élet nehézségeire magasról tevő, attól gondosan elbarikádozott, jól megérdemelt gyerekkor.

Akkor még nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy hamarosan, talán már éppen most lőni fognak Temesváron, lőni fognak Bukarestben, lőni fognak Marosvásárhelyen, véget ér a benzin- és kenyérsorok időszaka, a mindent átható félelem, az átkos aranykor, és karácsonyra meghozza az angyal a változást, a szabadságot, a piacgazdaságot, a Nyugatot; nem tudtuk még, hogy kilövik azt a két patkányt, mi pedig elindulunk a fogyasztói társadalomhoz vezető, szédítő fejlődés útján, amelynek végén boldogság, gazdagság, szabadság, jogállamiság vár. Pár nap múlva már tudtuk. Valószínűleg tévedtünk. Azt sem tudtuk, hogy ezekben a napokban éppen több ezer ember hal erőszakos halált, és ennek fő bűnöseit nem csak a két kilőtt patkány között kell keresni, mert a legtöbben az ő utolsó, remélhetőleg a pokol kénköves mizériájába vezető útjukat követően hunytak el. Arra sem gondoltunk, hogy a ránk szakadó nagy szabadság harmincadik esztendejében sem tudjuk, hogy kik voltak az úgynevezett terroristák, kik lőtték a népet, kik fordították egymás ellen a hadsereg egységeit, kiknek a mesterkedése miatt haltak meg annyian, kik kalasnyikovoztak úgy Vásárhely főterén, hogy a Gecse utcában is hallottuk. Gondolhattuk volna, de nem gondoltuk, hogy annyi évtized múltán is eredményesnek bizonyul az egykori eltussolási akció, hogy a forradalomnak nevezett puccs valódi dramaturgjai szinte kivétel nélkül mindmáig rejtve maradnak, akik pedig nem, azokhoz lehetetlen hozzányúlni. Harminc év eltelt, és a vén kommunisták még mindig közöttünk kísértenek. Ilyenkor, karácsony környékén pedig eszünkbe is jutnak, még ehhez is van pofájuk.

Reggel beülök az autóba, próbálom indítani, pöc-röff. Pedig dízel. Nagyköbcentis, lassan megöl az adó. Fűtés van, szinte azonnal. Elindulunk szép lassan, az utak lesózva, nem csúszik, de ha csúszna is, a Mercedes 4matic eddig nem hagyott cserben. Hideg ugyan van, de a régi telekhez képest ez már strandidő, a hó csak emlék, hegyre kell menni érte. Elindulunk bevásárolni, mindenhol szép autók, csillogó boltok, hatalmas választék, óriási tömeg, dugó, dudálás, karácsonyi fények, karácsonyi zene, szinte tiszta Nyugat. Igen, volt fejlődés az elmúlt harminc évben, van (látszólagos) szabadság, van (úgy-ahogy) biztos anyagi háttér, és keresni kell ugyan, de van boldogság is. De még mindig ott kísért a gondolat a fejben, hogy mi volt ennek az ára. Hogy mennyire hülyének néztek és néznek minket. Hogy még mindig nem tudjuk, hogy azokba, akik harminc évvel ezelőtt ott feküdtek a saját fagyott vérükben, fiatalon, eltorzult arccal a jeges betonon, ki lőtte bele kéjesen vigyorgó pofával azt az utolsó golyót. 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató