2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A lóden

  • 2014-05-30 13:18:51

A kis fürdőváros, amely egy pillanatra elfelejtette, hogy volt falu, amint megérezte a hószagot, egyszerre erősen elnéptelenedett.

A kis fürdőváros, amely egy pillanatra elfelejtette, hogy volt falu, amint megérezte a hószagot, egyszerre erősen elnéptelenedett. Odalettek onnan, akár a vándormadarak, a vendégek, a botorka utcáiról hatalmi szóra se várva, eltűntek a fekete ördögbőrbe bújt haszonállatok, a bivalyok, s Maka és Csombod várak felől az egyre jegesebb széllel; mind pipálhatott elnyúlva a Kis-Küküllő, mint aki a dolgát jól végezte: a tél oda is újra beköszöntött. Beteges, sárga fénnyel égtek ott az utcai lámpák, laposakat pillantva hálálkodtak, ha besegített nekik a korai sötétedésbe fényt szórni a kerek képű Hold, és a Bagolydomb alól, ahonnan, ha akkor már nem is tett olyan nagy dolgot érte a világ, az oltár elől még fel-felcsendült a félparaszti csendben a hálaadó zsolozsma. A templom árnyékában meghúzódó öreg épületben, az ötvenhatos alapítású, Ady névre hallgató középiskola szükségmegoldásos fiúbentlakásában, amely virágkorában két nagy pléhkereszttel a tetején felekezeti iskola volt; a nagydiákok megmozdultak. Ilyenkor nagy lázban égtek mind. Cipőt fényesített, inget vasalt, aki végre sorra került, hogy a diákbálba menjen. Volt, akinek kettő is segédkezett; s hogy a táncesten ember elé való módon jelenhessenek meg, legjobb ruhadarabjaikat is kölcsönadták egymásnak. Talán így dacoltak a rájuk telepedett téllel, akár a huzatos udvar végében, amely a megboldogultak világára, a temetőre szolgált, a fagyban is bámészkodó nyárfán az ősz megfagyott bánata, a fagyöngy.

Tréner, akit egy tagbaszakadt szárhegyi csóró küldött vissza az építészeti tanonciskolából a Kis-Küküllő mentére, azzal, hogy: aki Gyergyóban nem húzza le a fülét, az nem asztalosnak való: sejtette, hogy kint a fagyban trónoló fagyöngy is biztosan a nyári erdőről álmodik, hát a vaságyán hanyatt vágta magát. A vasalót előkészítette, izzott benne a parázs; ő maga, mint akinek most nem osztottak kártyát: a kötött piros nyakkendőjét már oda is adta, a fehér ingét is mandzsettagombostól már lestoppolták; nézhette volna hanyatt fekve, egykedvűen az eléje kifeszített, fehérre meszelt falat, amelyen a maga készítette vállfára akasztva tüntetően lógott egy nagykabát, de…

– A lóden… – villant meg még – sokak bosszúságára – a fiatal diáklegény szemében a büszkeség.

Ő nem monda el senkinek, hogy abban a nagykabátban a családból egy már leérettségizett, hanem, ha magára gombolhatta, igazat adott az édesanyjának; s rá se hederített, hogy a kis fürdővároson olykor bizony csípősek a hóval játszadozó kóbor szelek; azt meg, amit a nagykabátjáról pusmogtak a háta mögött, a füle mellett eleresztette. Bár az sértette, hogy mindenkinél a legjobban széles képével Török János hangoztatta, hogy mi illik és mi nem egy maturandusra. Igaz, el kell ismerni, volt Töröknek egy kicsi tekintélye: őt nem az akkor még szigorúan zord Gyergyószentmiklós küldte vissza tanulni a Székely-Sóvidékre, hanem a Királyföldek, ahol a házak elején felkötözve szárítják a kapadohányt, s mert valami úribb családból való volt, amit ő mondott: ott, abban a rózsafüzér-emlékezetű, nagy, öreg iskolaházban, az állt.

De pusmoghatott arról a lódenkabátról Törökön kívül is ki mit akart. Tréner, ha hallotta, csak a szemébe omló szöghaját parancsolta vissza a feje tetejére egy kicsit idegesebben, mint szokta:

– Apám, prüszköl a légy! – mondta olyankor magában, s avval intett is egyet.

Bizony, örökölhette valóságos tanult embertől azt a nagykabátot, amelyiket annak idején a boltban jegyre adtak, Törökéknek nem volt az elég: mégis, hogy ne hányódjék, az ágy karjáról a vállfára került, tán inkább azért is, hogy lássák, akik a nagy mindentudóval egy követ fújtak, hiába mondják Trénerről – mintha valakinek is szégyenkeznie kellene miatta –, hogy az a lóden nem a Dani verese: ne feszítsen benne senki.

Hanem, amit sokan bizonygatnak – lehet, pusztán irigységből – az hat; jobban, mint a színigaz. Ezért Engi Pali is, a jóképű diáklegény, aki a sportpályán kapta, és nem gúnyból, a Tréner nevet, egyre gyakrabban kezdett bekopogni a városi könyvtárba legényesen, kiskabátban, egy nyakára tekert, hosszú gyapjúsállal. Annak a hosszú, meleg resztungnak a múltjából is lett volna amit letagadnia, de nyaksál abban a télire elnéptelenedett, kis fürdővárosban is került mindenkinek; ezért Engi Pál sálja is hiába árulkodott arról, hogy egyenest egy világvárosból való: nem szúrta a begyét senkinek.

– Palika! – fogadta ilyenkor mézesen Derika aggódó rózsaarccal –, magát elveszi az isten hidege – csicseregte.

– Ha megmondja, hol a hideg, én odamegyek – játszotta meg a nagylegényt Tréner, de a szürke nagykabátját elő se hozta: érettségizhettek benne jelesre; ő valóban csak örökölte. – Ne adj isten, hogy Derika is gyanút fogjon – gondolta, mert ki tudja, hogy a nők mire nem kényesek. – A lóden? Inkább maradjon ott, ahol van, a hideget ki lehet bírni – gondolta, s nézte inkább a szép könyvtárosnő kitelt melleit: mert a hangja selyme, a fiatal teste illata – lehetett a hidegtől akkor vérpiros Engi Pali arca – tavaszban bomló rügyeket ígért; hát hadd melegítse inkább az örökölt nagykabát a falat…

Különben akkor Engi Pál az ágyon hanyatt fekve sokáig meg se moccant, nyüzsöghetett körülötte a csupa fiatal férfinépség. Máskor őt is elkapta a készülődés heve, de akkor nem érdekelte a döci: Derika okos, barna tekintettel és tüzes gyémántszemekkel már nem diákbálba jár; az ifjúsági esten villant össze először a tekintetük, s egyre szebb azóta a könyvtári találkozásaik varázsa. Ezért vallatta fekhelyéről akkor is a falon csüngő nagykabátot, mintha attól félne, de nem látszott azon, hogy vásott. Kereste nagyon azt is, ami arról árulkodhatna, hogy eredetileg a Szenkovits boltban – nagy szó: bonra – nem neki vették, de annak nyomát nem találta. Megkérdezhette volna éppen Török Jánostól is, hogy nekik mi nem tetszik, de a fülébe ne kiáltsák a színtiszta igazat se: hát jobbnak látta egyelőre tűrni…

– A bélés! – döbbent rá azon az estenden hirtelen az ágyon, szinte magától Tréner.

Rájött a büszke legényecske, ha jól megnézné közelebbről is valaki; arról győződne meg, hogy használt. Hiába fordította meg Mitra, a mórestes, márkodi születésű szabómester a lóden színét adó szürke posztót, a bélés árulkodik.

– Ezért olyan hangos a Török János hangja, mint a kiskutyáé! – vette le indulatosan a szemét Engi Pál a falon csüngve is meleget sugározó télikabátról, és hirtelen megfordult az ágyon, hogy legalább ne lássa. Úgy érezte, ha az egész kisvárost, ahonnan bár télire, mint a vándormadarak, elhúzódnak a fürdővendégek egy szálig, nem tudja megtanítani kesztyűbe dudálni, de Töröknek – ha másért nem is, de Derikáért minden bizonnyal – rendet kell szabnia, amíg nem késő, és azzal a vaságyon felült…

Ha megmozdul az emberben a vér: jót tesz. Engi Paliban is így oldódott a feszültség. Az is nyugtatta, hogy szerencsére a Nagy-víz forrásfejénél kuporgó falujukban – az otthoniak mind járhatják, ha eljön ismét a meleg nyár, keresztbe, hosszába borvízzel tele, vörös palakorsóikkal a fürdőtelepet – az édesanyja nem tudja, hogy a lódent az öreg iskolafalnak fordíttatta ki. A többi majd elválik…

Azon a napon fekete, terhes fellegekbe ágyazott meg a kis fürdőváros fölött az erőtlen nap. Meg is zörrentek a fiúbentlakás kancsi ablakai, mert a tó felett, amelyet bánatkönnyel a becsapott, gyönyörű tündérasszony táplál, boszorkányos hangon felsírt a barátságtalan, fagyos, sóvidéki szél.

Talán erre a pillanatra várt Török, amióta Tréner feszesen, mint aki karót nyelt, először a tél beköszöntével, nagykabátosan egy reggel csak megjelent.

– A lódenedet – állt a bizonytalankodó Tréner elé Török János, olyan magabiztosan, mintha csupa jót mondott volna eddig is róla – kölcsönadhatnád – tette hozzá kérőleg, széles mosollyal a barna képén –, mert kinn cudar idő van – magyarázta, avval a fehér falról a nemrég kifordíttatott télikabátot a legtermészetesebb mozdulattal leakasztotta.

Török is vállas diáklegény volt. A nagy keleti testvérek nyelvével az órán ugyan hadilábon állt, de a nemrég kifordíttatott lóden, egy szabadabb világ zsánere, úgy állott rajta, mintha rá szabták volna.

– Azon ne múljék a barátság! – húzta fel a szemöldökét Tréner, aki előbb nem hitt a saját fülének, de ahogy meggyőződött arról, hogy Török János csakugyan a kabátra tart igényt, ült helyéből egy pillanatra felállt. – Tényleg cudar idő van – ismerte be barátságosan, mintha ő maga is pont akkor vette volna észre, hogy a didergő ablakaiknak kívülről neki-nekiront a szigorú szél: azon túl tél van, s a békesség fejében ajánlaná fel Töröknek az évszakhoz illő lódent; és avval örökre felejtsék el mind, hogy az óhajtott lódent Engi Pali csak örökölte…

Mint a Királyföldek gondtalan nábobja lépett ki a harapós estben a kis fürdőváros utcájára Török János. Meg is kalapolták az esetlen villanyoszlopok, amint alattuk nagykabátosan botorkázott a hóban az iskola felé, ahol az osztálytermükben állt már a diákbál. Be is vonulhatott az alkalmi bálterembe nyugodtan, mert akkor ott nem kérdezte senki tőle, hogy amit tanultak, abból mit tud; még azt se, hogy hol szerezte azt a szép télikabátot. Pedig láthatta, akinek van szeme, hogy elvárja: nézzék meg, mint áll rajta az a lóden; és ne fájjon többé senkinek se; mert lehet, éppen jó ómen akár mindannyiuk számára, hogy abban már egyvalaki pont a székely anyavárosban sikeresen leérettségizett.

Ambrus Lajos

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató