Lapozó

Habfodros ruhában egy tündérleány libeg a teli-/ hold előtt. Nyomában kaffogó kutyák s egy/ karja-lába kalimpáló pojáca. Égi színjáték, tán sanda/ jósjelek, de nincs kedvem firtatni: vészt hoznak-e vagy/ bolondórát. Lila köd borong a távoli/ hegyélen, azon túl pedig egy-egy kósza/ pillanatra felrémlik a Tátra. Ott éltek/ őseim, konok cipszerek, szőttes-szövők, bányászok, óra-/ művesek. (Szepesi Attila). Bárhogy is van, énbennem sokkalta erősebben élt a másik Szent Anna, akinek bőrét szaggatta a kapzsi fivér ostora, s káromlására beszakadt alatta a föld. Mifelénk sok legenda szólt a földindulásról, isten, hol ennek, hol amannak a bő-rébe bújva gyakorta átrendezte a tájat is. Nagyanyám szerint most épp egy nép bőrébe bújva rendezgeti. Anyám ilyenkor, minthogy az aforizmáit mindig neki szánta, neki, aki a származásával, a selejtes ölével a családi tájat karistolta szét, össze-összerezzent, de nem válaszolt. (Király Kinga Júlia). Besurrantak az emeleti étkezőbe, de csak a nagyvadakra vadásztak, leginkább zakuszkás- és házipástétomos, házitepertős borkánokra, lesütött húsokra, amelyekből sokáig lehetett lakmározni. S habár ismerték a bentlakás minden rejtekhelyét, titkos kajaforrását, meglágyítható női keblét, abban mind a ketten egyet-értettek, hogy Ábel szekrényénél nincs tökéletesebb kajabánya az egész bentlakásban, talán az egész világban sem. (Tamás Dénes). Milyen is volt Anyám/ Törlök egyet az idő ablakán/ Alig érve a felülethez/ Én a holtomig furcsa szerzet// Míg ég és föld között huzatoltak/ Viharzó és csendes lelkek/ S angyalok alkonyt kutyagoltak/ S versbe préselt ó-szerelmek// Dobogtattak meg szívet pillát/ Köztünk Anyámnak lelke vibrált/ Kék szemű volt alacsony kissé/ Mindenkié és most a nincsé. (Nagy Attila). Néha olyan erősen ver a szívem, amikor nézem, hogy arra gondolok, hallania kellene. Vagy legalább érezze, úgy ahogy én. De ez csak fekszik a hátán és a mennyezetet bámulja, mintha onnan várná valami vagy valaki érkezését. Pedig ott fent aztán tényleg nincsen semmi. Nem tudom mit tegyek, tanácstalan vagyok, és minél jobban kiismerem, félek, hogy visszautasítana. Valamikor sokat kiabáltam, és igen hevesen reagáltam le a dolgokat. Mostanában sokat gondolok arra, hogy azért nem hallok semmit, mert már nem ehhez a világhoz tartozom. (Orkesztra Gabó). Molter állítólag nyers őszinteséggel beszélt arról, hogy a felvidéki magyar irodalom fejlődését nagyban gátolja a dilettantizmus elterjedése és a túlzott rétegződés, amit – úgy tűnik – mások részben vitattak. Tamási sokat sejtetően hallgatott, figyelte a kibontakozó élénk vitát, végül, mivel megszólították, kis hatásszünetet tartva a következőket mondta: „Úgy látszik, én mégsem vagyok politikus természet… Mert ha politikus természet lennék, már négyszer-ötször felugrottam volna a helyemről, s beleszóltam volna magam is a vitába. De én csak hallgattam, s szívtam szivaromat… Most is csak azért szólalok meg, mert kíváncsi vagyok, hogy mit fogok mondani…” (Seres Attila). A szörnyűségek után folytatódott a katonai kiképzés. Megkezdődött a katonák önkéntes beszervezése a Hunyadi és a Szent László hadosztályokba, a Szálasi hadseregébe. Kedvező feltételekkel csalogatták az újoncokat: új ruha, jobb étkeztetés, dupla zsold, dupla cigarettaadag és mindenféle kedvező ellátás. Nekem ez gyanús volt. Este elmentem a tiszti laktanyához és felkerestem Szántó Ferenc hadapród őrmestert, aki akkor az étkezde főnöke volt, hogy kérjem ki a véleményét. Ő volt az, akivel együtt utaztunk Csíkszeredából Sopronig és nagyon megbízható és jóindulatú embernek ismertem. Érdekelt a véleménye, hogy szerinte jelentkezzek-e a hadseregbe vagy sem. Rögtön lebeszélt erről és felvilágosított, hogy ott majd német ruhába fognak öltöztetni és „ha szembekerülünk az oroszokkal, úgy agyonlőnek, mint a kutyát” – mondta. (Lukács Antal).

Székelyföld, 2017. július.