Köznapok megosztott szépsége

Az én házam az én váram… Évtizedek gazdag terméséből nehéz kiemelni a közös nevezőt. Török Gáspár válogatott képeinek műfaji és tematikai változatossága se könnyítette meg ebbéli igyekezetemet. Miközben fekete-fehér és színes felvételei sokaságát szemléltem, ízlelgettem hosszasan, ráérősen, tudatom ritkábban mozgósított bugyrai hirtelen kiugrasztották ezt az üzenetet is hordozó, jellemzésre is alkalmas népi bölcsességet. És bár nyilvánvaló a fotós erdélyisége, úgy vélem, nem tévedek, amikor művészetének egészét ezzel a brit eredetűnek tartott közmondással társítom. Mintha kimondatlanul is ezt hangoztatná fotóinak mindenik alanya: igen, ez az én életterem, itt vagyok otthon, itt érzem magam a legjobban, legyen gazdag vagy szegény, szokványos vagy vadregényes, ez adatott meg nekem, ezt próbálom szépíteni, gyarapítani, kedvemre formálni, ehhez ragaszkodom, életem értelmének ez az egyik legfontosabb mozgatórugója. Falusi portákon, mindennapi közegükben, mezőn, szántóföldön, legelőn, úton, útfélen, malomban, kovácsműhelyben, 

munkában, pihenőben, örömben, bánatban, fényben, árnyékban, sokféle napszakban, élethelyzetben örökítette meg „modelljeit”, idős asszonyokat, dolgos férfiakat, vidám ifjakat, gyermekeket. Portréi igazat mondanak, legfőbb sajátosságuk az őszinteség. A képek lehetséges címe mellékes, a néző szabadon mérlegelhet magában, minek nevezné a felkínált látványt. 

A fotográfiák szerzője is beleillik, benne van a fenti mondásban. Képei révén beinvitálja a nézőket belső, szellemi otthonába, házába, várába, feltárja emberi, alkotói törekvéseit, láthatóvá teszi egyébként talán észrevétlen személyiségjegyeit, felmutatja jellegzetes értékrendjét s azt, hogy mit gyűjtött egybe, mit szeretne megőrizni ebből a változó, pusztuló, védelemre szoruló világból. Több évszázados múltból hozza magával mindazt, ami meghatározó ebben a hagyományainkat tisztelő, élő, de a jelek szerint kihalásra ítéltetett civilizációs és kulturális örökségben, joggal féltett kincsestárban. Székely primor elődei, kadicsfalvi, székelyudvarhelyi főemberek példája is tudatosította benne, hogy minden egyes egyéniség kiemelt figyelmet érdemel, de ennél is nagyobb jelentőségű a közösség szolgálata. Hosszú ideje marosvásárhelyiként is ehhez tartja magát. Immár nyolc évtized élettapasztalatát, közel fél évszázad fotós gyakorlatát sűrítheti fényíró művészetébe, amely számos hazai és nemzetközi elismerést hozott számára. S ha korábbi alkotói időszakaiban megújulási szándékát főként fotótechnikai kísérletezések tükrözték, az utóbbi években a színekkel folytatott stíljátékai tanúsítják, hogy a változás, a továbblépés igénye is eleven benne. Végső soron, azonban, fotográfiai foglalatosságai egészében a tradíció számít a leginkább, ide gondolva szervezést, oktatást, fotótörténeti kutatást is. Ez az, ami képein a közönségre is a legintenzívebben hat. A fotós így erősít általa házat és hazát.