Kongó tudomány (2.)

 Richard Feynman egyetemistaként is nagyon szerteágazó érdeklődésű volt. Találékonyságának köszönhetően sok bűvészmutatványnak beillő kísérlettel lepte meg társait. Egyszer például meggyújtotta a saját kezét, és azzal kápráztatta el nézőit, hogy a tűz nem égette meg. Természetesen azt csak később árulta el, hogy előbb a kezét vízbe mártotta, majd benzinbe, a benzin pedig a vizes felületen égett, és a víz párolgása egyben megóvta a karját az égéstől. Később azonban ráfázott ugyanerre a kísérletre, mert közben a kezén kinőtt szőrszálak miatt nem úszta meg pörkölődés nélkül a mutatványt.

 Társai egyszer azt állították, hogy aki aszpirint Coca-Colával iszik, az menten elájul. Feynman kis gondolkodás után bevett hat aszpirint, és három üdítőt is megivott, de társai várakozása ellenére csak annyi következménye volt a kísérletnek, hogy éjszaka nem tudott aludni, s emiatt megoldott egy matematikai problémát.

 Máskor meg egy eléggé nevetséges bizonyításra vállalkozott, mert igazolta, hogy a vizelet nem a gravitáció következtében távozik a szervezetből. Feynman nemes egyszerűséggel fejállásban könnyített magán – közönsége legnagyobb szórakozására.

 A víg kedélyű fiatalember rendkívül szerencsésnek érezhette magát, mert élete tizenkilenc éves kora óta tartó nagy szerelme boldog igennel jutalmazta hódolatát. Különösen tiszteletre méltó volt Feynman, mert a lány súlyos tüdőbetegségben szenvedett, de ő ennek ellenére kitartott mellette. 1942-ben házasodtak össze. A reménylett boldogság azonban borús jövőt vetített elő. Feynman tagja volt a Manhattan-tervnek, vagyis neki is köze volt az első atombomba kifejlesztéséhez. Az akkori számítógépek segítségével egy-egy bonyolult számítás lefuttatása két-három hetet vett igénybe. A második világháború eseményei pedig egyre inkább sürgették a csodafegyver megalkotását.

 Feynman feleségének súlyosbodott a tüdőbaja, tudni lehetett, hogy a kegyetlen valóság elkerülhetetlen. Egyik barátja, Klaus Fuchs autóját mindig készenlétben tartották, hogy amikor megcsörren a telefon, feleségéhez siethessen. El is érkezett a rémisztő pillanat. Feynman sietett, de útközben még két „stoppost” is felvett, hogy esetleg segítsenek, ha gond adódna az autóval. Két alkalommal is gumidefekt miatt kellett megállniuk, végül az utasok segítségével tolták be az autót egy szerelőhöz, aki, amikor megtudta, miről van szó, nyomban megjavította a kocsit. Mintha ördög bújt volna az autóba, mérföldekkel a cél előtt ismét leereszkedett az egyik kereke. Ekkor már otthagyták a járművet az út szélén, és alkalmi autóval robogtak be a kórházba. Az utolsó pillanatban érkezett, még megfoghatta felesége gyengülő kezét. Feynman tekintete az asszony kezén lévő órán akadt meg. Ő adta évekkel azelőtt ajándékba. Az óra sehogy sem akart továbblépni 9 óra 22 percnél – mert tulajdonosa szíve sem dobogott már.

 Feynman saját vallomása szerint szomorú volt ugyan, de nem porig sújtott, mert megismerkedésük pillanatától tudta, minek kell bekövetkeznie. Inkább hálás volt a közösen töltött időért. Amikor visszatért a titkos laboratóriumba, csak annyit mondott kollégáinak, hogy „Arlene meghalt”, és máris megkérdezte, „hogy haladnak a számítások?”. Kollégái megértették, hogy nem szívesen beszélne magánélete eseményeiről. Aztán az is kiderült, hogy az a fránya autó, amely oda- és visszaúton is defektek sorozatát mutatta be, egy kém autója volt, és a barát, Klaus Fuchs ezzel csempészte ki a laboratóriumból a titkos adatokat.

 Csak a számítások után volt ideje a gyászra. Amikor magára maradt, bizony megsiratta élete nagy veszteségét. De nem maradt sok ideje sírni, mert egyszer csak üzenetet kapott a bébi (a bomba) születéséről. Feynman harminc kilométerről, egy teherautóban ülve nézett a messzeségbe, és várta a fejleményeket. „És eljött a pillanat. Először egy hihetetlenül erős villanást láttam – olyan fénye volt, hogy lebuktam a műszerfal mögé –, majd a vezetőfülke padlóján megláttam egy bíborszínű foltot. Azt mondtam magamban: »Ez nem az, ez csak utókép a retinámon!« Újra felnéztem, és láttam, hogy a fehér fény előbb megsárgul, aztán narancsszínűvé változik. Felhők alakultak ki és enyésztek el: a lökéshullámban összenyomódó és kitáguló levegő keltette őket. Aztán roppant méretű narancsszínű tűzgolyó tört fel a magasba, a magva ragyogóan fénylett, közben hullámzott és pulzált is egy kicsit, a pereme pedig fokozatosan megfeketedett, majd hatalmas hamugömb követte, a belsejében jól látszottak a kialvó tűz és a hő keltette villódzások. Az egész talán ha egy percig tartott. Fény és sötétség váltotta egymást, és én láttam mindent. Könnyen lehet, hogy én voltam az egyetlen, aki a szó szoros értelmében végignézte a robbanást: az első Trinity-tesztet. Mindenki más sötét szemüveget viselt, és akik csak tíz kilométernyire voltak a helyszíntől, azért nem láthatták a robbanást, mert jó előre utasították őket, hogy arccal feküdjenek a földre. Alighanem én vagyok egyes-egyedül, aki szabad szemmel is láthatta, hogy mi történt... Végül, úgy másfél perccel később, hatalmas dörgés támadt, majd remegni kezdett a föld, és ez győzött meg igazán: a bomba működik! Mindeközben egy pisszenés se hallatszott: csak figyeltük halálos csöndben az eseményeket. A morajló hangra aztán mindenki fellélegzett, különösen én magam – a puszta tény, hogy ilyen messziről is ennyire erős hangot hallunk, azt jelentette, hogy a bomba tényleg működőképes.” 1945 júliusában a siker örömmámora csak nagyon rövid ideig tartott Feynmannál, mert rájött, hogy „szörnyű dolgot műveltünk, (…) nem gondoltuk végig, hova vezethet mindez”.

 Zseniális matematikusként gyorsan rájött, hogyan lehet kinyitni a biztonsági zárakat. Egyszer egy urándúsító titkos iratait tároló széfet nyitott ki mindössze tíz perc alatt. Kollégái dermedt döbbenettel vették tudomásul, hogy a világ legbiztonságosabbnak tartott zárát egy kívülálló egy szivarszünet ideje alatt megbízhatatlanná alázta.

 Kombinációk és kombinációk – akár a zene világában. Nem csoda, hogy Feynman nemcsak zenerajongó, hanem zeneértő tudós is volt.

„…egyedül vagyok nélküled…”