Hétköznapi történet
Zoli szobájában plafonig érnek az árnyak. Idős asszonyarc rajzolódik ki belőlük: szemüveg mögül figyelő tekintet, szigorú száj. Mozdulatlanul is sokatmondó ajkak.
– Tizenkét éves koromig anyám „kicsi szeme fénye” voltam, egész lényéből kényeztetett. Aztán fordult a kocka – kezdte történetét maga körül időnként tökéletes csendéletet teremtő beszélgetőtársam. – Vasfegyelmet akart rámerőltetni, a legtöbb önálló gondolatom, ötletem kudarcot vallott a cenzúrája alatt. Az, hogy kiváló iskolai teljesítményt várt el tőlem, rendben volt, mert tanulni mindig is szerettem. De ha néha becsúszott egy hatos, hetes, és két vérfagyasztó hallgatás között csak annyit jegyzett meg lassan, szinte szótagolva hogy „ezt én nem fogadom el”, öklömnyire zsugorodott bennem a lélek. Néha, amikor úgy látta, hogy nem ülök elég egyenesen, észrevétlenül mögém lépett, és egy hirtelen mozdulattal hátrahúzta a vállamat. Azóta sem bírom, ha valaki a hátam mögé settenkedik. Középiskolásként még nem éreztem magamban sok erőt a lázadáshoz, így egy időre lemondtam a szabad útkeresésről, az egyetemi évek alatt azonban újra megbátorodtam. Elindultam egy belső ösvényen, ami egyre közelebb vitt a nagybetűs lényeghez. Anyám értetlenül állt a spirituális szemléletem és azok konkrét kifejeződései előtt, a meditációimat „édes semmittevésnek” nevezte. Pedig magasfokú intelligenciával, hatalmas szellemi teherbírással áldották meg az égiek, empátiából, és főleg az elfogadásból azonban, úgy látszik, keveset kért vagy elutasította a neki járó részt. Ennél sokkal fontosabbnak tartotta, hogy önerőből, földi világunkból korán eltávozott apám segítsége nélkül is embert faragjon belőlem, természetesen a saját elképzelése szerint.
– Mikor sikerült kilépned a láthatatlan körből? – kérdeztem.
– A huszonéveimtől kezdődően többször is találtam magamnak „körön kívüli”, talpalatnyi szabadságszigeteket, de sokáig inkább csak illúzió volt ez. Más városban végeztem az egyetemet, ez az időszak már önmagában is az otthoni korlátok megszűnéséről szólhatott volna, mégsem így történt. Nem tudtam, hogy még nem állok készen az önálló létformára, így szinte sokkolt a felismerés, hogy a megszokott környezetből kiszabadulva is anyám szemüvegén keresztül nézem a világot, az ő gondolatai, viselkedésformái uralják a mindennapjaimat, alakítják a kapcsolataimat. Arra, hogy titokban mégis függetlenedni kezdtem, csak akkor ébredtem rá, amikor a sikeres államvizsga után hazaköltöztem. Nehéz, konfliktusokkal teli hónapok következtek. Két, lakótársat kereső egyetemista újsághirdetése mentett ki a háborús hangulatból. Tétovázás nélkül hívtam a hirdetés végén szereplő telefonszámot, és még aznap tudattam anyámmal, hogy újra távozni készülök. Arra számítottam, hogy tiltakozni fog, két kézzel próbál visszatartani, de ő egy alig észrevehető vállrándítással felállt a vacsoraasztaltól, elkezdte leszedni a terítéket, közben a lehető legközömbösebb hangon annyit mondott: „tégy úgy, ahogy jónak látod”. Bevallom, jobban esett volna, ha megpróbál lebeszélni a tervemről, vagy legalább halvány jelét adja némi megdöbbenésnek, de semmi ilyent nem észleltem. Pár nap múlva össze is csomagoltam, és hirtelen rám törő lelkesedéssel vetettem bele magam az új élethelyzet kínálta kalandokba. Olyan érzésem volt, mintha turista lennék a saját városomban, még az ismerős utcák, házak, boltok is más fényt kaptak. Szép és könnyű volt az a pár év, amit a háromszobás tömbházlakás jobb szélső szobájában töltöttem. Igaz, nehezen tudtam megszokni az egyik lakótárs rendetlenségét és azt, hogy éjszakákat játszik a számítógépén, de végül sikerült. A világjárvány azonban véget vetett ennek az idilli időszaknak, a Székelyföld távolabbi vidékéről származó fiataloknak ugyanis az online oktatás bevezetésével már nem érte meg fizetni az albérletet, mindketten hazautaztak. Egy időre magamra maradtam a lakásban, a tulajdonos pedig beleegyezett, hogy továbbra is csak a magam életteréért fizessek, azzal a kikötéssel, hogy a számláknak most már nem csak egyharmadát törlesztem. Mivel akkor már több éve dolgoztam egy kedvemre való, családias hangulatú cégnél, ennyi pluszköltséget gondolkozás nélkül vállalni tudtam. Pár hónap múlva azonban új lakó érkezett, a tulaj egy közeli rokona. Kezdetben elég jól megfértünk a közös fedél alatt, de aztán egyre inkább éreztetni kezdte velem a felsőbbrendűségét, azt, hogy ott ő az úr. Pár hónapig bírtam, aztán feladtam a harcot, és visszaadtam a kulcsot a tulajdonosnak.
– Új albérletet kerestél? – szólaltam meg újra.
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de visszakívánkoztam anyám házába. Úgy tűnt, vissza is fogad, és viszonylag súrlódásmentesen tudunk egymás közelségében élni, idővel azonban újra előjött belőle a vaskezű matróna. Egyáltalán nem érdekelte, hogy már a fiatal felnőttkorból is kifelé tartok, ugyanúgy próbált irányítani, mint tinédzserként. Egy hevesebb vitánk után pedig kijelentette, hogy két héten belül találjak magamnak más lakóhelyet. Megalázva, kiszolgáltatva éreztem magam az ultimátum hallatán, de fejet hajtottam előtte. Két hét múlva már az új albérletemben tértem nyugovóra. Azóta is abban a garzonban élek, lassan megszokom. Csak esténként nehéz, amikor az idegen, sejtésem szerint nehéz történeteket őrző bútorokon és a szoba-konyha-fürdő háromszögén eluralkodik a némaság. A barátaim, persze, fel-feljönnek hozzám, a barátnőm is mindegyre itt van, mégsem érzem még egészen a sajátomnak ezt az új élethelyzetet. Mintha a régi, otthoni körök bűvereje vonzana továbbra is folyamatosan magához. Még keresem az eltávolodás lehetőségeit.
