Odakint plusz egy fok van. Szerda, hajnali fél hét. A számítógépembe bújt meteorológus határozottan bizonytalan, nem tudja eldönteni, hogy az ég felhős-e, avagy havazik. Tekintve, hogy nekem könnyebb, egyszerűen csak fellebbentem a vörös sötétítőfüggönyt, amellyel eltakarom éjszakai forgolódásaimat a kíváncsi (?!!) szomszédos tömbháziak szempárjai elől, és megállapítom empirikus, pusztán tapasztalati eszközökkel, minden büntetőjogi felelősség alól felmentve, hogy a mi utcánkban (ahol rockendroller nem kapható) nem havazik. Sőt a felhők sem látszanak, még sötét van. Sőt éppen egy percig elállt az eső is. Tehát ugyancsak természettudományos elmélyült előképzés birtokában/nélkül megállapítom, hogy viszonylag csöndes a reggel.
Később indul az élet. A munkába siető – életünk és vérünk, üzemeink, ha még vannak, és üzleteink (bőségesen vannak, bőséges kínálattal és emelkedő árakkal, ill. a nyomában feltámadó panaszokkal) folyamatát, kínálatát fenntartó – erők most ülnek gépkocsiba. A később kelő, de ekkor ébredő emberiség erről könnyen meggyőződhet, hiszen a sötét szobája mennyezetét pásztázó fények áthaladnak az óramutató járásával megegyező vagy azzal ellenkező irányba. Sőt annak a modern fizikai jelenségnek is tanúi lehetünk, ahogy a fény elhajol. Igaz, csak síkban, nem térben.
Ha összevetem, mondjuk gyermekkori emlékeimmel, bizton állíthatom, hogy sokkal több gépkocsilámpázás nézői, követői vagyunk, lehetünk, mint fél évszázaddal ezelőtt.
Mi következik ebből? Egyfelől gazdagodik a népesség, a motorizáció hazánkban, városunkban, településeinken feltartóztathatatlan erővel tör előre (mint egykor a kötelező dalban „ifjú seregünk, melynek bárhol is van hazája, bármely ég néz le rája” – ez csak úgy jutott eszembe, anélkül, hogy nosztalgiahullámok törtek volna reám, pláné nem reggel fél hét után öt perccel); aki teheti, gépkocsival gurul munkahelyére, emígyen viszi gyermekét óvodába és iskolába, ha éppen nem onlájnosodik be az oktatás.
Másfelől, hogy a gépkocsipark – csillaggarázsban, valódi autóházikóban, mélygarázsban, szervizekben, fizetett parkolókban, a közutakon és az útszéli árokban (melytől isten óvjon) – egyre bővül, és mind széttartóbb lesz, a választék színesedik, az ócska gépkocsik és olcsó tragacsok egyre halmozódnak a vonatból is jól kivehető végtelen roncstelepeken. Ma már a Daciák nagycsaládját meghaladta a nem Daciák tömege, a nyugati és távol-ázsiai márkák nem keltenek feltűnést, sőt unottan intünk, megszokott látvány, ámbár egy-egy még élő Wartburgot az ifjabb nemzedék, mely a rendszer- és gépkocsiváltás-vásárlás kora után született – megcsodál. Miként irigykedve nézünk a lehajtott tetejű sportkocsik után, amelyekben mindig egy ifjú ripacs ül feltűnően szőke hölggyel, zsúrfiúval.
Harmadsorban növekszik a gyorshajtók száma elméletben és gyakorlatban, ugyanis erre az országutak és lassan növekvő számú autósztrádák (itthon, avagy Nyárádtőtől nyugatra) lehetővé is teszik, ezzel egyenes arányban növekszik a gépkocsik kisiklása, felborulása, a balesetek veszélyességi faktora, együtthatói, a jogosítvány nélküli ifjoncok merészkedése (ismét csak „tör előre ifjú seregük”, és „nincs erő, mely legyőzné” sikeresen az alkoholizmust, a terjedő kábszerezést és az ezek hatása alatt gépkocsiba ülő kísérletező egyént).
Negyedsorban a kipufogógázok hatására a klíma egyre szarabb lesz, élhetetlenné válik a mérsékelt égöv, amely alá bejöttünk, bekérezkedtünk, betereltük nyájainkat egykor Ázsiából, ahol ma semmi sem mérsékelheti Kína terjeszkedését. Megjelenik az üvegházhatás, amelyet először a kolozsvári botanikus kertben tapasztaltam a pálmaházban, ahol a hirtelen rám törő hőségtől rosszul lettem (de ez végeredményben szigorúan magánügy), szóval gyermekkoromban. Ezért sem kívánkozom a trópusokra túl gyakran, sőt az Egyenlítő vidékére valószínűleg már soha nem fogok eljutni, amit az Egyenlítő menti országok egyetemlegesen sajnálhatnak.
Az üvegházhatásról az üvegházak jutnak eszembe, amelyek manapság inkább a növény- és állatkertek tartozékai, sokkal korszerűbb, ha fóliahatásnak mondjuk, hiszen mindent fólia alatt termesztenek, ami egyébként egykor csakis az időjárástól és az évszaktól függött. Ettől p.o. még a paradicsom ízetlenebb, és bármilyen hívogató, meggondoljuk magunkat, miközben azokra a zamatos, formátlan, hatalmas, lédús paradicsomegyedekre vágyunk, melyek augusztusban jelennek meg piacainkon, és pár hétig tematizálják a javíthatatlan nosztalgikusokat, fogyókúrára vetemedőket, lecsófőzőket, a telemeafogyasztókat, a vajas vagy zsíros kenyeret majszolókat, végső soron a konzervgyártókat és paradicsomlét eltevő nagymamákat és alkalmi háziasszonyokat. Efféle paradicsomok csakis a kistermelők kiskertjeiben teremnek városon és falun. Ha a klíma kegyes, elegendő a napos órák és napok száma, ha a locsolás rendszeres, nem lép fel vízhiány, a talaj tápokban dús, ha nem veri el egy jég, sodorja el árvíz, sirokkó, tájfun, cunami, forgószél és orkán.
Ma már minden elérhető pár órás gépkocsikázás árán. Kivéve a folyamatosan megszépülő múltat. És az idézett dal refrénjét: Ifjúság, ifjúság…
