Felelősségtudat, a felelősség vállalása
A napokban, sőt hetekben, mindegyre a felelősség kérdésével szembesültem. Hol áttételesen, hol a saját életemben. Az utóbbi nem újdonság, hisz felelősségteljes embernek ismerem magam. Ám most, amikor az átlagosnál többet foglalkoztam vele, megerősödött bennem az a régóta megfogalmazódott felismerés, hogy manapság valahogy nem divatos a felelősség vállalása és a felelősségtudat. És a róla való beszéd, a róla szóló narráció sem, hogy használjam én is ezt a divatos, túlságosan is divatos kifejezést.
Egyre többször azzal szembesülök, hogy a felelősség mint olyan kiveszett a mindennapokból, a szakmai hozzáállásokból, az emberi magatartásokból. Mintha csak egyeseknek lenne ez téma. Mintha a legtöbben nagy ívben kerülnék nemcsak a beszédet róla, hanem a jelenséget magát. Mintha már nem lenne a személyiségvonások egyike, egyik legfontosabbika. Mintha a felelősség (el)hárítása össztársadalmi jelenséggé és lassan sok területen intézményesítetté vált volna. Úgy gondolom, ezt ki kell végre mondani, le kell írni, beszélni kell róla.
Rengeteg a kiskapu
Bár jogilag látszólag tisztázott fogalom, a törvénykezés sok területen szabályozza, mégis azt látjuk, hogy mindig rengeteg kiskapu van, ha valaki akarja, és ha van, aki hagyja. Arról nem beszélve, hogy sokszor inkább arra jó, hogy bizonyos rétegeket lehetőleg védjen az elszámoltatástól, mintsem a felelősségre vonásukat segítse elő a törvény nevében (gondolok elsősorban az orvosi műhibák kérdésére, illetve az elszámoltatások elmaradására).
A hétköznapokban aztán teljesen elsikkadt. Egyre jobban menekül mindenki a felelősség elől, néha már-már kihívóan, illetve egyre többen hiszik, hogy ők nem tartoznak felelősséggel – semmiért. Nem vonhatók felelősségre, mert… miért is? Csak.
Erkölcstanórán, ha ritkán előfordul ilyen, emlegetik. Elméleteket róla, unalmasan. Anélkül, hogy igyekeznének a gyakorlati oldalára összpontosítani. Bevinni a kis életünkbe. A családba. Az osztályba. A munkahelyre.
Érdemben a (társadalom)filozófusok igyekeznek körüljárni a témát, de ki foglalkozik velük?!
Mibenlét, megélés, határok
Mindezeket figyelembe véve döntöttem úgy, hogy legalább egy cikk erejéig az emberi felelősség mibenlétéről, határairól, megéléséről írok, hátha sikerül néhány kapaszkodót felvillantanom, hisz ha nem is beszélünk róla, vagy talán éppen azért, a mindennapokban – tudatosan vagy még inkább tudattalanul – megtapasztaljuk gyakori felelősségünket, a felelőtlenséget és annak következményeit.
A legfontosabb talán az, hogy el kell fogadnunk, még ha gyakran berzenkedik is ellene a lélek, hogy felelősséggel tartozunk először saját magunknak, önmagunkkal szemben, de sokszor – szinte állandóan – másokért, másoknak is. És ezt érezzük, ha nem is mindig tudatosítjuk, vagy elhessegetjük, ha nem vagyunk „lelketlen” emberek, azaz hideg, rideg, érzelemszegény, lelkiismeret nélküli pszichopaták (akik a szakirodalom szerint inkább szociopaták vagy antiszociális személyiségzavarosak, de ez egy más kérdés).
Megszűnőfélben az erkölcs is
A felelősségtudat, a felelős magatartás erkölcsi kategória. Az erkölcs nem is olyan régen a társadalom, illetve a kisebb-nagyobb közösségek viselkedését szabályozó normarendszer volt. Mára ellenben a korszellem hatására Nyugaton lényegében megszűnt, és mifelénk is megszűnőfélben van. Tudjuk, Kelet-Európa ilyen szempontból (is) konzervatívabb, illetve lassabban zárkózik fel – sajnos vagy szerencsére, ezt nem tisztem eldönteni – a nagy szellemi és gyakorlati társadalmi változásokhoz. Az erkölcsi normarendszer helyét más, magatartást befolyásoló és szabályozó módszerek vették át, mint a tömegkommunikáció, a reklám, a divat (!), a szocializációs felületeken megjelenő elképzelések. Jobb helyeken ezt már leírják, de rendszerint leginkább mindenfele félrenéznek, ha ez a téma kerül elő. Ezért bonyolódom bele én.
(Folytatjuk)
