Kínos ügyek
2024-08-26 16:00:00
- Kuszálik Péter
Az idei nyár folyamán egyre-másra dőltek meg a hőségrekordok, a Tisza vízszintje pedig olyan alacsony lett, hogy egy-egy gázlónál simán át lehet lábalni rajta. Ez nem emberi hiba eredménye, mert az időjárás a Természetre van bízva, de azért így is eléggé kínos az ügy. Az augusztusi lapok tele vannak ilyen-olyan malőrökkel, hadd lám, mik történtek. A következő kínos ügyekért már – nevesíthető vagy anonim – emberek felelősek. (1.) A pár hete kiosztott olimpiai bronzérmek foltosodni kezdtek: vagy a levegő hatására, vagy a sok fogdosástól, tény az, hogy az illetékes bizottság elnökének pironkodnia kell. Bocsánatkérés, a foltos érmek bekérése, új ’picula’ elküldése; csak a szégyen meg a pluszmunka… (2.) Az alsópáhoki, négycsillagos Kolping Hotel étterméből olyan ütemben tűntek el a színes rajzokkal díszített, gyermekeknek való porcelántányérok a vacsora után, hogy a megmaradt darabokat már ki sem teszik az asztalra. Magyarázat a szálloda levelezési oldalán: „A büféasztalra elhelyezett 50 tányér majdnem fele pár nap alatt eltűnt. (…) Vacsora közben valahova elvándorolt. Nem gyanúsítunk, nem vádolunk. Szomorúak vagyunk.” Kínos, na. (3.) Szijjártó Péter látványos hátraarcot csinált a minap: korábban – a júliusi választások után – barátságos hátveregetéssel gratulált Maduro venezuelai elnöknek, most viszont a vesztes ellenzék oldalára állt. Szemrebbenés nélkül. A politikában számtalan ehhez hasonló kínos helyzetet láttunk már, de a magyar külügyminisztertől nem ezt vártuk. (4.) „Sulyok Tamás köztársasági elnök a Sándor-palotában átadta a Magyar Szent István-rend kitüntetést Krausz Ferencnek az augusztus 20-i állami ünnep alkalmából.” Az elnök úr a protokollban előírt másodperceket sokszorosan meghaladva rázta az ünnepelt kezét, aki kénytelen volt bal kézzel lefogni a kegyelmes úr ’pracliját’ (bocsánat, ebben a mondatban már kétszer használtam a kéz szót, kínos lett volna harmadszorra is…). (5.) Az olimpia egyik versenyszáma is kudarccal végződött a francia rúdugró számára. Anthony Ammirati épp a verseny napján felejtette el fölvenni a suspensorium nevezetű ruhadarabját, emiatt az ugrás holtpontján átbillenve érte kínos baleset: a lendület és a gravitáció miatt meglendülő hímtagja („ágyékának kincse”, ahogy Lőwy Árpád nevezi) verte le a lécet. Khm. (6.) „Orbán Viktor: Amit most tudunk az olimpiákon, kevés, a magyarok helye az első tízben van.” (444.hu; aug. 24.) Tenni kell valamit, ez nem maradhat így!
Az eddigi példákat egy budapesti hírportál cikkeiből válogattam, most egy másik internetes honlapról másolok át egy nyögvenyelős szövegrészt. „Augusztus 20. több mint különleges volt az esti tűzijáték miatt, százával érkeztek a dicsértő (sic!) szavak az égi show miatt. Ugyan 1 órát csúszott a budapesti tűzijáték augusztus 20-án, megérte rá várni, mert rendkívül látványos show-t kaptunk. Nem sokkal később Orbán Viktor miniszterelnök reagált az eseményekre, amit ő is figyelemmel követett, miközben drónok voltak a levegőben. Soha ezelőtt nem volt ennyire látványos és különleges egy tűzijáték Magyarországon, köszönhetően a technika fejlődésének is. Most olyan magasra tették ezzel a lécet, hogy nehéz lesz azt megugrani jövőre. A kormány pozitívan értékelte az eseményeket, és elnézvén a hozzászólásokat a közösségi médiában, mindenki elégedett lehetett” (liner.hu; aug. 21.). Stílustalan, silány fogalmazvány.
A tűzijáték kapcsán a miniszterelnök is megszólalt: „Ha esik, ha fúj, Isten éltessen, Magyarország!” – írta a Facebook-oldalán Magyarország kormányfője. A ’tömeg’ véleménye: „Nagyon jó magyarnak lenni! Csodálatos volt, teljesen elérzékenyültem! Köszönjük Miniszterelnök Úr!” „Csodálatos volt! Mindent nagyon szépen köszönünk Isten étessen (sic!) Magyarország!” Helyes: a Jóisten ’étesse’ minden jóval az ország félanalfabéta népét is, ha ez a közóhaj… Volt, aki „látványosnak és különlegesnek” ítélte meg a látottakat, én sem kritizálni, sem dicsérni nem tudom, mert mindössze húsz másodpercet láttam a közvetítésből. Egy fehér pöttyökből égre rajzolt csodaszarvast láttam, amint lassan lehajtotta a fejét: vélhetően egy száraz fűcsomót látott meg a sötétben. Statikus volt a látvány, de a kommentátor szövege annál izgalmasabb: „asszonyt raboltak maguknak”. Mármint az ázsiai pusztákról beözönlő vad magyar férfiak: Hunor és Magor egypetéjű ikrei. Jó, hogy a tűzijáték kedvéért odautazó külföldiek nem értették a példázatot, mert igen kínosnak találták volna a gyors átmenetet a puszták pogányaitól Szent István hívő népéig.
Csillag Gábor nemigen tudja értelmezni az efféle látványosságot: „Talán politikai, világnézeti hovatartozástól függetlenül, sokan egyetértenek abban, hogy az augusztus 20-i tűzijáték jelképes. Persze, hogy minek a jelképe, abban már távolról sincs egyetértés” (zoldhang.hu). Én sejtek valamit, mert mifelénk már divatozott ez a műfaj. Sergiu Nicolaescu – filmrendező, színész, 1990 után többszörös szenátor – 1967-ben rendezte meg a Dákok című monstre filmjét, négy évvel később a Mihai Viteazult (az ingyenes statisztasereget a néphadsereg bakái adták). Az utókor így jellemzi e derék ember munkásságát: „Legmeghatározóbb filmjeivel, realista ihletésű, monumentális történelmi filmeposzaival jelentősen hozzájárult a román nemzeti tudat erősödéséhez.” Mihai Gorzo filmkritikus egy kínos mondattal parentálta el a hírneves rendezőt: „óriás volt, az egyetlen olyan túlélője a fajnak, aki eljutott abba a világba, amely már nem tartott rá igényt” (wikipedia; saját ford.). Még egy apróság: a mester 54 filmet rendezett, Kínában és a Szovjetunióban milliárdos tömeg látta ezeket, Romániában ’csak’ 130 millió. A Rákay Philip bábáskodásával gyártott Petőfi-filmet Erdélyben csak húszezren látták. Kínos.
