Kikapcsolódás
2023-09-04 14:00:00
- Kuszálik Péter
Az olvasó írja
A naplóírók gyakorta hivatkoznak az előző írásaikra, ilyenkor nem valami értékes dologra akarnak utalni, csak lusták újabb témát keresni. Most sem lesz másképp. A múlt heti szövegem a ’tévézés kontra hasznos időtöltés’-sel zárult, innen folytatom. A tévézéssel nincsen addig semmi baj, amíg nem visszük túlzásba – írtam három évvel ezelőtt a Mörfi naplója sorozatban, de ez a figyelmeztetés másra is vonatkozik, nem csupán a képernyő bámulására. A napi programomat nem a tévéműsorok szerint osztom be, mert az életemet nem a képernyőfüggőség jellemzi. A tévével amúgy is csak köszönő viszonyban vagyok, mert nem volt alkalmam rászokni erre a – rengeteg hátrányt számláló – ’szórakozásra’. Gyermekkoromban egyetlen sorozatot követtem hűségesen, azt is a szomszédban, mert szüleim csak 1968-ban vettek tévét, amikor Édesapám nyugdíjba ment. Vasárnap délelőttönként közvetítette a bukaresti tévé a gyermekek számára kigondolt, a klasszikus muzsikát megkedveltető (román feliratos) sorozatot, amelyet Leonard Bernstein ’celebrált’. Annál jobb és hasznosabb sorozatot azóta sem találtak ki. Most kétszáz tévécsatorna közül lehet válogatni, de minek, hisz a zömén silány sorozatok, politikai hablaty vagy rém- és reklámfilmek zúdulnak a kedves nézőre.
A hétfői tennivalóimat már vasárnap lejegyzem, s ha valami közbejön, akkor átrendezem a programomat. Évente csak egyszer fordul elő, hogy valamely tévéműsor megtekintését is tennivalóként jegyezzem föl. A tévének és a rádiónak ugyanaz a hátránya: nem lehet bennük ’előre lapozni’. Malvint csak az időjárás-jelentés érdekli, ennek okán végig kell szenvednie a híreket és a sportot; holott az időjósok szövege Noé óta változatlan: vagy fog esni, vagy nem.
Esténként nem tévézni, hanem írni szoktam, mert addigra elcsendesedik a ház és a környék. Ha nem megy az írás, és a másnapi ebéd is kész van, akkor végigpásztázom a nézhető csatornákat; ha a 77-esen épp a rövid nadrágos angol pacák sorozata megy, akkor megállok. Ben Fogle járja a világot, különös fickókat keres föl, Patagóniától Szibériáig. Az egyik témája: a civilizációból a természetbe kivonult embereket, családokat látogat meg. Egy oregoni nyugdíjas fényképész volt az egyik vendéglátója, aki abban (is) hasonlított rám, hogy jól elvolt magában, mint befőtt a kamrában. Félig földbe ásott kunyhóban lakott, nem messze egy pataktól. A ’szobába’ csak négykézláb lehetett bemenni, de meglepően lakályos volt a kuckó, imitt-amott feliratok is voltak. Kettőt sikerült megjegyeznem, remetéknek való életbölcsességek. „If you want nothing, you have everything” (= ha semmire se vágysz, akkor [már] mindened megvan) és „Work more, surf less” (= dolgozz többet, szörfözz [értsd: szórakozz] kevesebbet). A ’birtokán’ nemcsak hálókuckó, hanem ’vendégszoba’ meg egyebek is voltak, látszott, hogy a második mondás szerint él: dolgozik, mert a munka tartja életben; abban a környezetben nincs szórakozás. Az ő napja nem három egyenlő részre oszlik – „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” –, csak kettőre: alvás és ébrenlét, ez utóbbi pedig állandó munkával, mozgással, matatással jár. Molnár nagyapám volt ilyen: amíg mozogni tudott, állandóan működött; ha elvégezte a kötelező penzumot, akkor a sufniban leült a hokedlire, s az asztal sarkán álló sínvason elgörbült szögeket kalapált egyenesre. Tudjuk jól: akinek magánházat adott a sors, annak a tennivalói is sűrűbbek. A majorság, hízó, gyümölcsöskert mellett a téli tüzelő beszerzése és darabolása / hasogatása, a kerítések javítása, a homlokzat meszelése és a spaletták festése, a cserépforgatás és az esőcsatorna tisztítása megannyi alkalom a munkára. El ne felejtsem: járdaseprés, gyomirtás, ároktisztítás.
Mindez Aradon – nem a város peremén, hanem abban a zónában, ahol még megtűrték a disznóólakat. 1961 nyarán több hetet töltöttem náluk, s egy nap hosszabb expedícióra indultunk Apóval: a kicsi szekérre pakoltuk a cefréshordót, s elhúztuk a szeszfőzdébe (két óra oda, kettő vissza), jövet pedig elhoztuk az előző adagból kifőzött pálinkát. Vagy harminc fájuk volt, az Alföld melege édes kajszibarackkal ajándékozta meg a lapos táj unalmát elszenvedő népet. Tikkasztó nyár volt, nekem igen hiányoztak a szellősebb kolozsvári dombok. Egyetlen előnye volt a lapos vidéknek: nem kellett leszállni a kerékpárról az emelkedők miatt. Jó öreg bicaja volt Apónak, a nyereg ’szitált’, mert elöl-hátul nyolcas volt a kerekekben, de nagy örömmel hajtottam, mert már leértem a nyiszorgó pedált. Amíg ott voltam, én jártam az üzletbe – az Illés utca sarkáig kellett csak menni, legfennebb a Választó utcai boltba. Ha esősre fordult, akkor a padlásról lehozott Színházi Élet harmincéves számait böngésztem.
Akkoriban ilyen volt egy hatodikos kiskamasz nyári kikapcsolódása.
