A kifoszthatatlan

Márton Dénes nem bankszámlán vagy fiókok mélyén őrzi a vagyonát. Szavai, emlékei mögül hullanak elő a kincsek, amikért érdemes lehajolni, mielőtt elillannának a tömbházvilágot körbeölelő nyári zöldben. Vihar előtt kezdtünk beszélgetni, de az első cseppek hamar fedél alá kergettek. A helyszínváltás azonban nem törte meg az idő visszapergetésének ritmusát, a hatvanas évei elején járó férfi a hazatérők örömével vezetett át az évtizedeken. 

 – 1952. március 4-én születtem Holtmaroson – kezdte történetét a legelején. Akkor még nem tűnt fel a múltbeli események behatárolásának napi pontossága. – Apám férfiszabó volt, anyám háztartásbeli. A kultúrát mindennél jobban szerették. Az ötvenes, hatvanas években 600-700 kötetes könyvtárunk volt, Régenből vásárolták meg a szüleim a legújabb könyveket. Akkoriban minden csütörtökön volt piac a városban, onnan nekem sosem kellett cukorka, csak új olvasnivaló. Négyéves koromban világtérképet kaptam, emlékszem, elsőként Madagaszkár helyét tanultam meg rajta. Hatodikos koromban pedig Európa térképének háttal állva 26 országot tudtam megmutatni. 

 – Holtmaroson járt iskolába?

 – I-VIII. osztályban igen, kilencediktől Régenbe kerültem az 1-es számú gimnáziumba, reál szakra. Az irodalomtól azonban sohasem távolodtam el. Gyermekkoromban ültem Marosi Péter ölében, kilencedikes koromban kilenc kolozsvári íróval szerveztem egy irodalmi találkozót Régenben. Az érettségin magyar irodalomból József Attilát húztam, tízest kaptam.

 – Mikor jött Vásárhelyre?

 – 1971. július 2-án. Az élelmiszer-ipari és nagykereskedelmi vállalatnál, az ICRA-nál kaptam munkát raktárosként. Az én kezemen ment át a megye citromja, narancsa, a szebeni szalámi, a sajtok. Évente 51 vagon citromot és 84 vagon narancsot osztottunk el az élelmiszer-ipari, illetve a közélelmezési egységek, a vendéglők között. 1981. május 25-én aztán munkahelyet változtattam, a Prodcomplexhez szerződtem le. Elvégeztem egy vegyészoperátori képzést, közben dolgoztam is, a munkaérdemrenden eljutottam az 5. fokozatig. 

 – Milyen munkakörökben dolgozott?

 – Hét évig a kelmefestödében, ahol 323 női és hét férfi alkalmazott volt. Utána rövid ideig a Dacia 500 személygépkocsik alkatrészeinek gyártásában vettem részt, majd a gumirészlegre kerültem, ahol lábtörlőket készítettünk. Aztán jött a demokrácia, és 1992. május 2-án, létszámcsökkentésre hivatkozva, munkanélküli lettem.

 – Mennyi ideig nem dolgozott?

 – Szinte azonnal találtam munkát, mégpedig a piacigazgatóságon. Vámőr lettem az oroszpiacon. Rengeteg moldvai busz érkezett oda, és az árusoknak akkori pénzben 100 lejt kellett fizetniük a bejáratnál. 1994. május 31-ig dolgoztam ott, aztán újra munka nélkül maradtam. Egyéves szünet következett, majd 1995-ben egy őrző-védő cégnél találtam állást. 12 órás volt a munkaidőm, utána 24 óra pihenés. A körforgás még ünnepnapokon sem szakadt félbe. Lelkileg eléggé kikészített ez a ritmus. A szolgálat alatt, ha nem volt más dolgom, rejtvényt fejtettem. Ez a mai napig nagy szenvedélyem. Egyszer a beküldött megfejtésért nyertem is egy táskarádiót. 

 – Mennyi ideig maradt az őrző-védő cégnél?

 – Három és fél évig. Aztán újabb kényszerpihenő jött, majd szórólapkihordóként dolgoztam. Körülbelül 5000 reklámújságot kellett szétosztanom egy nap, nemcsak a város negyedeiben, hanem a közeli falvakban, Szentkirályon, Koronkán, Náznánfalván is. Az újság típusától és súlyától függött a fizetség, ugyanakkor a vidékre kihordott lapokért valamivel többet kaptam, mint a város területén végzett munkáért. Hajnaltól estig jártam az utat, 932 lejnél mégsem tudtam többet keresni egy hónapban, az volt a legtöbb, amit három év alatt kaptam. Kétszer estem össze abban az időszakban, egyszer Szentkirályon, egy másik alkalommal a tömbházunk előtt. Kiderült, hogy elég súlyos nyakdiszkuszom van. Nagyon magas volt a vérnyomásom is, így állandó gyógyszeres kezelésre volt szükségem. 2012. március 4-én kérvényeztem az előre hozott nyugdíjazást. A végzést azonban csak augusztusban kaptam meg, addig még hordtam az újságokat. Emiatt aztán meg is büntettek 1750 lejjel. Havi 25 lejt húznak le azóta is a nyugdíjamból.

 – Mennyi pénzt kap havonta?

 – Most már 408 lejt, korábban 390 lejes nyugdíjam volt. Hihetetlenül kevés, de nem búslakodom. Izgága ember vagyok, nemigen tudok egy helyben ülni. A lakásunk közelében bérelünk egy kicsi kertet, oda járunk ki a feleségemmel mindennap. Paradicsomot, főzőtököt, karalábét, káposztát, paprikát, 100 tő karós paszulyt, és ugyanannyi gyalogpaszulyt, 30 tő uborkát termesztünk. Szekérrel viszem a vizet az apósom kútjából, napi száz literrel, öntözni. 

Később a lányáról mesélt, aki jelenleg Karácsonfalván tanít, aztán a méhészkedéssel foglalkozó veje került szóba, majd nagybátyjára, Márton Bélára, a Sóvidék jeles kutatójára terelődött a szó. Beszélgetésünk végén kérdeztem rá a titokzatos barna füzetre, amelyet magával hozott, de eddig nem emlegetett. Szép, régi asszonyírás tűnt elém már az első oldalon, a férjét frontról hazaváró édesanya, Márton Györgyné 1944-ben kelt verssorai. Aztán a család menekülése az oroszok elől, szintén versben elbeszélve. Beszélgetőtársam jó szívvel adta kölcsön kopott lapok közé rejtett kincsét, majd indult is hazafelé a betonóriások fölött újra kifeszített fénysátor alatt.