Ki a győztes?
2024-06-17 14:00:00
- Kuszálik Péter
Túl vagyunk a helyhatósági választásokon, s megkezdődött a foci-Eb. Ez is, az is tömegeket mozgat meg, s drukkerek százai kerülnek infarktusveszélybe. Engem nem tudnak annyira felcukkolni, hogy vizes borogatással kelljen védekeznem az izgalmak ellen, de azért odafigyelek. Mindkét esemény a fontossági listám tizedik helye után foglal helyet, de jók arra, hogy megmozgassák memóriám rozsdás kerekeit. Az esélyeket nem bonyolult képlettel számítom ki, ui. az én matekem szerint minden eseménynek 50%-os esélye van: vagy bekövetkezik, vagy nem. 1996-ban, az első Mörfi-kötetem fülszövegében így fogalmaztam meg az életfilozófiámat, harmadik személyként emlegetve a főhőst: „Esélyeinket, életünket nem tragédiának, hanem teniszmeccsnek tekinti, amelynek végeredménye ugyan előre sejthető [Murphy egyik törvénye szerint a meccset megnyerni nem lehet, döntetlent elérni nem lehet…], de nem mindegy, hogy mérkőzés közben milyen labdaváltások esnek…”
Nos, a politikai porondon meg a focipályán is érdekes meccsek folynak, s valamelyes hasonlatosság itt is, ott is kimutatható. Példának okáért, ha a középcsatárt az öltözőbe küldik, akkor ő már nem szólhat bele a játék menetébe. S ha az edző nem válogatja be őt a vasárnapi keretbe, akár otthon is maradhat; akinek nem osztanak lapot, az nem játszhat. Továbbá: előfordulhat, hogy az albánok az első percben rúgnak egy gólt az olaszoknak (vagy a lengyelek a hollandoknak), de a győztest a meccs végén ismerjük meg. Papírforma is van, meg bírói tévedések is tarkíthatják a meccset, ezért nem lehet előre megjósolni a végeredményt. Egy dolog biztos: a rossz taktika ritkán hoz győzelmet. A csoportmérkőzések során a legeredményesebb végez az első helyen, a leggyengébb a negyediken. A politikában vannak olyan csapatok, amelyek mindig a táblázat aljára kerülnek, de valami konok akarnokság (vagy akarnok konokság?) mindig arra ösztönzi az Örök Lúzereket, hogy újra meg újra ringbe száljanak.
Hosszú éveken át követtem a Ref. Töm. harcát – Reform Tömörülés, ha még tetszik emlékezni erre a fölöttébb buzgó, de reménytelen csapatra –, s már magzat korában megjósoltam, hogy a konok naivság nem lehet nyerő. 1998-tól 2005-ig volt rovatom a Romániai Magyar Szó hasábjain, s elég sokat villáztam az erdélyi magyarság alternatív szervezetét, amely változó neveken, de alapjában véve Tőkés László Betéti Társaságként működött. A polgári körökből kinőtt kis pártocskáknak is ő volt az ihletője, a korábbi Ref. Töm.-ös csapat utódai gyorsan átcsoportosultak: új zászlót és céhládát csináltattak, manapság Erdélyi Magyar Szövetség néven kavarják a maltert: új magyar egységet akarnak építeni (de nem figyelnek: hol a meszet, hol a homokot hagyják ki a vakolatból).
Tőkésről már 1994-ben megírtam, hogy rosszul politizál, s kilenc évvel későbben – amikor az RMDSZ szatmári kongresszusa ellenében vezette csatába a nyakas, minden ellen protestáló fiait – egy mondatban foglaltam össze a terveit: „Őkelme mindenáron az erdélyi magyarságot akarja vezetni (leginkább csatába, de minimum a Kánaán földjére), én pedig azt kívánom elérni, hogy élő embereknek ne állítsanak szobrot, mert a történelmi tapasztalat szerint az ilyen emberek (és szobrok) csúfos véget érnek.” (Nehéz kérdés. RMSZ, 2003. március 12.)
Elvárom, hogy az erdélyi magyarságért ’életüket és vérüket feláldozni kész’ árnyékszékelyek meg fokossal hadonászó atyafiak olvassák el és elemezzék a 20. század politikusainak krónikáit – de legalább Mikó Imre Huszonkét év című alapos munkáját –, amelyben efféle jó tanácsokat találhatnak: „Vásárhelyi református püspök a belső fegyelem megőrzése érdekében szólalt fel és Kemény János fejedelem szavait idézte: »Istenetekre, becsületetekre, életetekre kérlek, legyetek egyesek!«” (Mikó, 224.)
A június 14-i Népújságban, a választási kiértékelőben olvastam, hogy az Erdélyi Magyar Szövetség 713 szavazatot vitt el a megosztó politikájával. Emlékeztetőül: amikor (1928-ban) az Országos Magyar Párt egyesítette az erőit, akkor a bukaresti parlament második legerősebb pártja lett. Nem ezzel példálózott Kovács Mihály Levente, de az eddigiek alapján igazat adok neki a következőkért: „A méltányos az lenne, ha egyrészt kiállnának, bocsánatot kérnének a marosvásárhelyiektől, másrészt pedig lemondanának és felszámolnák a szervezetüket, mert (…) Marosvásárhelyen nincs helye a magyar–magyar versenynek.” Kompromisszumos javaslatom: ne kérjenek bocsánatot, csak szálljanak ki a hajóból. Talán civil tanácsadóként még megállja a helyét egy-két-há… emberük, de a csoportos fellépésük nemkívánatos.
