Keresztutakon

*Fotó: Vajda György (archív)

(kisregény – részlet)

Andrea 

(…) Szerette Andreát minden porcikájával. Jó volt vele lenni, nem akarta elveszíteni. Tudta azonban, hogyha tovább tart ez a forró állapot köztük, elveszítheti őt, mert mi van, ha akad számára más, jobb… Tibi nem volt kifejezetten romantikus lélek, és nem is tudta, hogyan kell egy lány kezét megkérni, mert soha nem volt ilyen helyzetben. Többféle változatot látott már a filmekben arról, hogy milyen egy leánykérés. Valami különlegest akart, nem olyan sablonos, megrendezettet, mint a forgatókönyvekben. Közeledett a karácsony, a szeretet ünnepe. Arra gondolt, ez jó alkalom arra, hogy megkérje a kezét. Elment az ékszerészhez, és megrendelt egy pár szerény, kis ékkővel díszített jegygyűrűt, Andrea és az ő nevét vésette bele. A karácsony előtti héten nem beszélt Andreával, nehogy a hangjából megsejtse, mire készül. Annál jobban fognak örülni a találkozásnak – gondolta –, és akkor lepődik meg igazán Andrea, amikor előveszi zsebéből a jegygyűrűket. 

A karácsonyt megelőző napokban az időjárás enyhébb volt, bár néhány évvel korábban még olyan kemény telek voltak, hogy akkor jobb volt otthon ülni, mint az utcákat róni. Az ünnepek közeledtével mindenki igyekezett beszerezni valamilyen ajándékot vagy az ünnepi asztalra valót. Ki az üzletből, ki a már megszokott cserehálózaton keresztül, feketén, ahogy lehetett. Szentestén, amikor a család a karácsonyfa köré gyűlt, ha csak egy napra is, sikerült elfeledniük azt, hogy hideg volt a lakásban, hogy időnként elvették a villanyt, és elfeledtek minden egyéb nélkülözést. Az év vége felé mindenki várta az ünnepet, amely attól volt szebb, hogy tiltották vallási jellegét. A konzervgyárban a munka kényszeredettebben, lassabban haladt, mint az év más napjain, ilyenkor inkább csak a gépek takarításával és karbantartásával voltak elfoglalva a dolgozók. Túl voltak az őszi idényen, nem volt mit feldolgozni. Aztán egyik december végi napon rendkívüli dolog történt. (…) 

A főteret elárasztotta a nép. Soha nem tapasztalt euforikus hangulat volt. Az emberek közé rendőrök és katonák is vegyültek, akik ugyanúgy örültek, mint mindenki. A megyei pártbizottság épületének ablakából iratokat dobáltak ki. Valaki kihozta az épületből a diktátor kisebb méretű mellszobrát, amelyet egyesek a földön rugdostak. A téren máglyákat raktak, ahol a kommunista párt ideológiáját tartalmazó könyveket, a kihajított dokumentumokat, a jelszavakat tartalmazó táblákat és pártzászlókat égették el. 

Az aszfalton több helyen friss vérfolt volt. Némelyik közelében gyertyákat gyújtottak, az egyik kő virágágyásba zászlót szúrtak, és fából eszkábált keresztet állítottak fel. Akkor tudta meg, hogy az este hallott lövöldözésnek emberáldozatai voltak. Azok, akik a főtérig kísérték, és ellenállóként ünnepelték, gratuláltak neki, átölelték, éljenezték. Úgy érezte, érdemtelenül. Hiszen nem tett semmit, csupán azon a bizonyos gyűlésen úgy érezte, hogy szólnia kell. Úgy élt, mint bármelyik más korabeli fiatal, aki a lehetőségekhez mérten tanult, szórakozott, álmodozott, barátai voltak és szerelmei… 

Eszébe jutott Andrea. Be tudja tartani vajon az ígéretét? Most valóban új életet kezdhetnek! Nemcsak a házasság miatt, hanem azért, mert szabad lett az ország! Közösen tervezhetik az életüket. Egy városba mehetnek egyetemre. Andrea művész lehet. Szabadon engedheti fantáziáját és alkothat. Talán olyan híres lesz, hogy külföldön állítja majd ki műveit. Ő pedig önzetlenül segít neki mindenben. És ha összeszedi magát, akkor még bejuthat a jogi egyetemre, ahol az igazságot szolgálhatja egy szabad és demokratikus országban. Végre azzá lehetnek, amivé akarnak, mert ez az igazi szabadság, és ez eddig senkinek nem adatott meg, csak a kiváltságosoknak, azoknak, aki behódoltak, akik kiszolgálták a rendszert, akik fejet hajtottak, s akiknek most a fejét vették. 

Nem sokáig maradt a téren. A nemzeti színű karszalagosok, akik a főtérig kísérték, eltűntek a tömegben. Közben a Városháza egyik ablakából elkezdődtek a politikai beszédek. Az új hatalom képviselői szóltak a néphez. Jobbára be sem fejezték a mondanivalójukat, amikor valaki elragadta előlük a mikrofont, és azt kiáltotta, hogy meg kell védeni a zsenge demokráciát, mert a régi rendszert védő katonaság egy másik megyeszékhelyről tankokat indított a város ellen, hogy visszavegye a hatalmat. A bejelentést követően káosz alakult ki. Voltak, akik az egykori pártház elé tömörültek, mások sebtében elhagyták a teret. Nem akart hős lenni. Úgy érezte, megtette, amit kellett. Most már végre a saját életét kell elrendeznie. Két nap múlva megkéri Andrea kezét!

Aznap este nehezen működtek a vezetékes telefonok. Többször tárcsázta Andreáék telefonszámát, de megszakadt a hívás. Másnap próbálkozott újra, ezúttal elment hozzájuk és becsengetett. Nem válaszoltak. Arra gondolt, hogy Andrea szülei dolgoznak, a lány meg valahol a főtéren élvezi a szabadságot. Megtudta, hogy a központban délutánra gyűlést hirdettek. Az első szabad és demokratikus népgyűlést. Biztos Andrea is kimegy – gondolta, s elővette a jegygyűrűt, egy kis dobozkába helyezte, majd a zsebébe tette. Arra gondolt, hogy talán a gyűlés után megfelelő lesz a hangulat arra, hogy megkérje a kezét. Elmennek egyet sétálni, leülnek egy padra, aztán valami badarságot összehord, és a „közös jövő reményében” átnyújtja a gyűrűt, nem várja meg a szentestét. Ha Andrea igent mond, akkor végre együtt tölthetik az első szabad karácsonyt, és be is mutathatják egymást a szüleiknek. 

Nagy lelkesen a főtérre ment, ahol addig soha ennyien még nem voltak. Még a rendszerváltás előtt a Ceaușescu fogadására oda kényszerített éljenzők tömege sem volt ilyen nagy. Ezúttal maguktól vonultak az emberek a központba, hogy részesei legyenek a történelemnek. Átérezte a pillanatot. Amikor meglátta, hogy mennyien voltak, rájött, nem találkozhat Andreával, bármennyire is keresné a sokaságban. A gyűlés után Andreáékhoz sétált. Kissé izgult a leánykérő miatt. Remélte, hogy adódik olyan helyzet, amikor bejelentheti szándékát. Mindenképpen emlékezetessé szerette volna tenni a pillanatot. A házaspárok életük végéig mesélnek az eljegyzésről. Úgy gondolta, ők is így tesznek majd. Meg volt győződve, hogy az ellentétek ellenére annyira erős köztük a vonzalom, hogy kitartanak egymás mellett. Az előző napok euforikus hangulatától felajzva, szinte ujjongva nyomta meg a bejárati ajtón a csengőt. 

Andrea édesanyja kisírt szemmel, magába roskadva, talpig feketében nyitotta ki az ajtót. Azt hitte, rossz helyre ment. A félig kinyílt ajtón még egyszer a névtáblára pillantott. Nem tévedett. Nem ismerte Andrea édesanyját, ezért bemutatkozott, de azt, hogy miért jött, nem mondta. Az asszony betessékelte, hellyel kínálta, majd elmondta sírása okát. Andrea karácsony előtt meglátogatta nővérét, aki Nagyszebenben volt egyetemista. Nem szólt senkinek, hogy odautazik. Úgy tervezték, hogy egy pár napot közösen töltenek, buliznak, majd együtt hazajönnek az ünnepekre. Meglepetést akartak szerezni a szüleiknek, mert úgy volt, hogy máshol szilvesztereznek, és azt szerették volna, ha a család együtt tölti a karácsonyt. Nővére egyetemi városában is az utcára vonult a tömeg. Az egyetemisták csatlakoztak a tiltakozókhoz. Közülük sokan az első sorokban tiltakoztak. A tömegbe lőttek: egy golyó eltalálta Andreát. Nem tudták megmenteni. Holtteste még nem került haza. Már tegnap azonosították, törvényszéki orvostani vizsgálatnak vetik alá, mivel gyilkosság áldozata lett. Nővére telefonon mesélte el az esetet, nem jött még haza, várja, hogy kiadják Andrea holttestét. A hivatalos értesítés is megjött. Hős lett, post mortem.

Andrea édesanyja az asztalra tett egy táviratot. Tibi kezébe vette, de nem tudta elolvasni. Nem hitte el, amit hallott. Pedig ott állt előtte a dokumentum. Olyan fájdalmat érzett, mint amilyent a cellában a verés után. Nemcsak a teste zsibongott, úgy érezte, a lelke is kiürült. Zuhant a mélybe, nem talált fogódzót, ami megállíthatta volna. Sírni sem tudott, csak csendben ült az asztal mellett, semmibe vesző tekintettel. Szerette volna Andrea édesanyját megvigasztalni, de nem tudta. Fölöslegessé váltak a szavak. Zsebébe nyúlt, megszorította a gyűrűket rejtő dobozt, majdnem összeroppantotta. Szélei mélyen belevágtak tenyerébe. Azt várta, hogy vér serkenjen ki, mint Krisztus tenyeréből, amikor keresztre feszítették. Gyűlöletet érzett a rendszer, a kiszolgálói, a gyilkosok ellen. Behunyta a szemét, maga előtt látta azt a vértócsát, amely a város központjában elborította a járdát. Andrea vére is úgy folyt el Nagyszebenben. Elképzelte, amint absztrakt formát ölt a vértócsa. Andrea vérével a szürke aszfalton megrajzolta a rendszerváltás szürrealista képét, a repedésekbe folyó csíkokkal, a padka aljában felgyűlt vastagabb alvadékkal, a cipőtalpak amorf lenyomatával, a porlepte amalgámmal és az esővízlefolyó rácsai között eltűnő erecskékkel. Egy szabad lélek utolsó alkotása volt, reményteljes életének utolsó üzenete, a szabadság ára. Melyik szabadságé? Ezek a gondolatok kavarogtak benne, miközben elbúcsúzott, majd kilépett a tömbház ajtaján. Értelmetlenné vált az élete.

Sokáig céltalanul bolyongott a város utcáin. Senkivel nem tudott szót váltani. Azt mondták, hogy elment a józan esze. Valójában nem állt messze ettől. Nem ment el Andrea temetésére. Nem tudta vállalni ezt a megrázkódtatást. Úgy akart emlékezni rá, ahogyan legutóbb találkoztak. Úgy szerette volna a szívébe zárni, amilyen volt: vidám, bohém, tele alkotóerővel és szabadságvággyal. Mert Andrea és a hozzá hasonlók tulajdonképpen az elviselhetetlen diktatúrában is szabadok voltak. Mertek gondolkodni, álmodozni, másak lenni, mint a többiek, mertek szárnyalni. És senki sem tudta letörni a szárnyukat. A szabadságért ontott vér sohasem alvad meg. Andreáé sem. A vértócsa ott lesz az aszfalton mindig, elevenen. Legalábbis az ő emlékezetében. (…)