Képernyőidőnk a telefonon

Egy csütörtöki magyarórán a tanárnő kérésére az osztály kimutatást végzett: ki mennyi időt tölt a telefonján. A számomra elkeserítő számokat látván jobban elgondolkodtam a témán. Sokkal több időt töltök a telefonomon, mint kellene. Egyszerűen függőnek érzem magam. Már sok felmérés kimutatta, hogy nemcsak a cukor, a cigaretta, az alkohol, a drog, a szerencsejáték (és még sorolhatnám) okoznak függőséget, hanem a telefonunk is. Az a kis tárgy, amely lassan az egész életünket irányítja. A függőségben az a rossz, hogy könnyű rászokni, de abbahagyni és lemondani róla annál nehezebb. A telefont kezünkbe vesszük, mert unatkozunk, vagy mert keresni vagy olvasni akarunk valamit, de néha akkor is, amikor elfoglaltak vagyunk, vagy más dolgunk lenne.

De vajon miért nem tudjuk abbahagyni a telefonozást? Mi az, ami miatt késztetést érzünk, hogy a kezünkbe vegyük?

Manapság sok ember élete az interneten zajlik. Feltöltik, megosztják az állapotukat; mit csinálnak éppen, hogy érzik magukat, hol vannak stb. Mi pedig, akik követjük őket, nem akarunk lemaradni az újdonságokról. Az emberek nagy részét a rivalgások, megbotránkoztató hírek, celebdrámák és hasonló témájú hírek érdeklik. A nézettségért az emberek bármit meg tudnak tenni. Like- és nézettségvadász videókat készítenek, más embereket aláznak meg, vernek és legrosszabb esetben ölnek meg. Képesek leégetni az egész fejüket, megenni bármilyen undorító és emberi szervezetnek emészthetetlen dolgot, meztelenkedni, de nem is folytatnám tovább.

Cselekedeteikkel teljesen lealacsonyítják magukat a világ előtt, de a nézettségeken, a like-okon és a kommenteken kívül még szereznek valamit: hírnevet. Sokan vágynak a hírnévre, arra, hogy ismerjék és elismerjék őket, de vajon ezt tényleg az internetes világon keresztül kéne megszerezni/elérni?

Az internet nem felejt, és az emberek memóriáját nem lehet törölni.

Nagyon sok komoly témát lehetne órákig boncolni, megbeszélni és kifejteni. A telefonfüggőség is csak egy a sok közül. Néha az a legzavaróbb, hogy úgy töltjük el az időt, amit tanulásra akartunk volna szánni, hogy észre sem vesszük, hogy elrepült. Saját példámat véve, házifeladat-oldás közben nagyon sok minden el tudja vonni a figyelmem. A laptop az orrom előtt, a telefonom az asztalon. Tanulás közben hajlamosabb vagyok ránézni a telefonomra, utána megnézem, hogy kaptam-e valami üzenetet, értesítést, de miután ezeket megnéztem, nem teszem le a telefont, rámegyek az alkalmazásokra, mondván, hogy csak rájuk nézek egy kicsit. Később feleszmélek, hogy bambán, még a telefonra sem figyelve görgetek, persze a házi még mindig nincs meg, nem tanultam, és eltöltöttem egy órát semmittevéssel.

A telefonozás nem pihenés, fárasztjuk vele az agyunkat. Sokszor pedig elalvás előtt vagy alvás helyett is telefonozunk, mert persze nem vagyunk álmosak. Ezt természetesen csak másnap bánjuk meg.

Osztálytársaimmal egy egész órát foglalkoztunk a statisztika elkészítésével, és meglepő eredmények születtek. Az osztály heti képernyőidő-átlaga 35 óra 3 perc, amely még mindig kevesebb a saját képernyőidőmnél, de belegondolva, a 35 óra sem kevés.

Az én egyik heti képernyőidőm 60 óra volt, amit leírni, kimondani, de belegondolni is elég szörnyű. Nem kellett bonyolult fejszámítás ahhoz, hogy rájöjjek, a heti 168 órából 60 csak telefonozásra nem túl jó eredmény, mert annyi mindent lehetett volna abban a 60 feleslegesen eltöltött órában tenni.

És te? Mennyit telefonoztál a vakációban?

Máday Emese Tímea VII. osztályos tanuló, Európa Általános Iskola, Marosvásárhely